Lakiné Tóth-Harsányi Katalin: imádom a kézilabdát!

Peregnek az évek, hipp-hopp és máris jönnek a kerek évfordulók, amelyeket persze illik kellően megünnepelni. Most éppen Lakiné Tóth-Harsányi Katalin van soron, aki 1948. április 2-án született. Tehát ezen a napon ünnepli 70. születésnapját.

Az első kérdés is a megkülönböztetett naphoz kötődik, ugyanis megkérdeztem az egykor kiváló kézilabdázó hölgyet, leadta-e a rendelést az ünnepi ebédet illetően?

– Ez nem megválaszolható, mivel házon kívül lesz a családi ünnepség, amelyen minimum húszan leszünk. Nagy örömömre a három lányom egyike, a Németországban élő, Orsi is itthon van férjével és három fiával együtt. S természetesen ott lesz a másik kettő, Kati és Zsófi is, pluszként pedig további két fiúunoka. Szóval azzal ütötte el a család a kíváncsiságomat, hogy ez egy meglepetés lesz.

 – Ami a meglepetéseket illeti, ezekből nem volt hiány Tóth-Harsányi Katalin életében sem. A nagy kalandok Debrecenben kezdődtek.

– Hárman voltunk lányok, de édesapánk igen korai halálát követően, már egészen kisgyermekként keményen dolgoznunk kellett. Az Arany János Általános Iskolába jártunk, ahol semmiféle tornaterem nem volt. Ezért különösen vártuk a tavaszt, amikor vég nélkül kézilabdázhattunk. Kapusként és mezőnyjátékosként is játszottam, tizenkét éves koromban elirányítottak a Debreceni Spartacusba. Nem is tudtam még róla, hogy egyáltalán létezik az ifjúsági válogatott, amikor 15 évesen meghívtak Tatára. Egy évvel idősebbnek kiállított igazolásommal akkor már szerepeltem az NB II-ben. Emlékszem, jött a Vasas, akiktől egy góllal kikaptunk, s oda lett a feljutásunk.

– 1965-ben 17 éves volt, amikor a magyar női kézilabdázók megszerezték a sportág mindmáig egyetlen aranyérmét az NSZK-beli világbajnokságon.

– Hallgattam a rádiót, megsirattam a jugók elleni világbajnoki győzelmet és el is határoztam, hogy én is válogatott játékos akarok lenni. Ezután minket nővéremmel, Borával számos helyre hívtak, így Ózdra, a Budapesti Spartacushoz és a Híradótechnikához – végül ez utóbbi klubot választottuk. Az egy év eltiltás során meggondoltuk magunkat és a Laurencz László vezette BRSC-hez mentünk át. Végül a Veszprémi Vasas csábításának sem tudtunk ellenállni, s mire Laurencz visszajött a nyaralásáról, a veszprémiek már elköltöztettek bennünket.  1966 októberében léphettünk pályára Veszprémben, ahol elkerültük a kiesést, majd 1970-re már bajnokcsapatot formált a kiváló szakember, Tóth Miklós. Ma is jónak minősítem az akkori döntésünket. Feltörekvő, többet akaró csapatba kerültünk, ahol a néhány esztendeje eltávozott edzőnk, Tóth Miklós hihetetlenül kemény munkát végeztetett el velünk. Ám az egyre jobb eredmények, a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerése, majd az 1970-ben elhódított bajnoki cím mindenért kárpótolt bennünket.

 – Pedig a Ferencváros és a Vasas akkor is nagy erőt képviselt. Vissza is vették az irányítást, elmaradtak az újabb veszprémi aranyérmek.

– Ennek is megvolt az oka. Első helyen a változást említeném, akkor ugyanis már nem Tóth Miklós, hanem Laurencz László volt az edzőnk. A női csapatoknál különösen nehéz kezelni a feszültségeket, s ez bizony Laurencznek kevésbé ment, mint elődjének. Az is közre játszhatott, hogy az ellenfelek is nagyobb sebességre kapcsoltak és végül a súlypont visszakerült a fővárosba.

 – Gondolom, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában nagy élmény lehetett a magyar kézilabdázást képviselni?

– Az sem vette el az örömünket, hogy megfelelő csarnok hiányában Miskolcon kellett fogadnunk az ellenfeleket. Még a világhírű Szpartak Kijev gárdáját – élén Igor Turcsin edzővel – is sikerült a visszavágón jól elvernünk!

 – 1970-ben házasságot kötött Laki Pál vegyészmérnökkel, majd Pécsre igazolt, hogy azután kétéves huzavonát követően ismét Veszprémben játsszon…

– Hiába kaptunk lakást, a heti négy edzés nekem kevés volt, visszaestem. Veszprémben ismét felszálló ágra kerültem, így előbb ott lehettem Török Bódog meghívása alapján az 1975-ös, kijevi vb-n, majd kijutottam az 1976-os olimpiára is, amelynek eseményei kimondottan katonai hangulatban teltek.

Nővérével, Tóth-Harsányi Borbálával

 – A montreali játékokat követően a család került előtérbe.

– 1977 és 1984 között megszületett a három lányunk, utána levezettem az NB II-es Herend csapatában. Utolsó, említésre méltó sikerként a Nosztalgia válogatottal, Dániában, a +38-as korosztályban, 1992-ben kiharcolt első helyünket tartom számon.

 – Elégedett azzal, amit elért pályafutása során?

– Azzal a kiegészítéssel, hogy szerencsére kitanultam a fodrász szakmát. Ellenkező esetben, amikor 1983-ban megszűnt a Bakony Vegyész, fogalmam sincs, mihez is kezdtem volna? Így viszont előbb az egyik szobánkból, majd a garázsból fodrászműhelyt csináltunk. Jóval később mestervizsgát is tettem, majd az utolsó másfél évtizedet szakoktató munkakörben töltöttem el, végül nyugdíjas lettem.

 – A kézilabdázással mára milyen maradt a viszonya?

– Magát a játékot imádom. Más kérdés, hogy a veszprémi férfi meccsekre nem tudok kijárni, mert még a legolcsóbb bérletet sem tudom jó szívvel megvásárolni, így maradok a tévé mellett. Azt pedig kimondottan sajnálom, hogy minden élcsapatban a külföldiek alakítják a vezető szerepeket. Ez a tendencia bizonyosan nem szolgálja a magyar kézilabdázás érdekeit.

 – A nőknél is hasonló a helyzet, a válogatott mégis dicséretesen helyt állt a hollandokkal szembeni két találkozóján.

– Persze hogy nagyon örültem a sikerüknek, ami elsősorban a fiatalok érdeme volt. Az edző bátorságra biztatta őket és ők igyekeztek is ebben a felfogásban játszani. Lukács, Háfra, Kovacsics, Puhalák, Faluvégi és Schatzl egyaránt tehetséges, sokra hivatott kézilabdázó.

 – Hogyan telik mostanában az élete?

– Igyekszünk magunkat mozgásban tartani, ami persze egyáltalán nem könnyű dolog. Tavaly nyáron megoperáltattam az egyik térdemet, amelyik állapota jelentősen javult is. Ám a nagyobb terhelés a másik oldalon is megtette a magáét – most azt is előbb-utóbb operáltatni kell! Szeretném, ha a két műtét között legalább egy év eltelne…. Egyébként hálás vagyok az Istennek a sorsomért, mert valahol mindig megsegített. Például azzal is, ahogyan évekkel korábban a férjem átvette a konyha vezetését. A legutóbbi időkben viszont nekem kell egy kicsit visszasegítenem neki, de azért még nagyon sokáig elfogadnám ezt a mostani szereposztást!

(Kép és szöveg: JochaPress.hu)