Lantos Gábor: A Sportoló
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar fiatalember. A nevét is tudom, de nem ez a lényeges. Ő a Sportoló.
A Sportoló egy magyar vidéki városban élt és onnan indult el hosszú útjára. Ment repülővel és autóbusszal, amíg megérkezett álmai vidékére, egy kietlen, hatalmas, erdővel, hegyekkel és az év kétharmadában hóval és jéggel borított területre.
A Sportoló először munkába állt. Nem volt ott egyetem, nem volt ott menedzser, edzők sem akadtak. Ellenben volt sok-sok birka (juh vagy éppen kos), azokat kellett etetnie. Külön szerencséje volt, hogy a házigazdánál akadt még 60 kutya. Szánhúzó ebek voltak ezek, a legjobb fajtából. Velük kellett naponta többször is az erdőben futni, a szán húzatni, hogy edzésben legyenek. Aztán egy másik közeli gazdaságban 25 tehenet is fejt a Sportoló, mert addigra már elhatározta, hogy ő is kipróbálja a kutyaszánhajtást.
Ehhez pedig pénz (is) kellett – mint a legtöbb sporthoz általában.
Aki látott már ilyet, tudja, hogy ez a legszebb sport a világon. Erdő, havas tájak, kutyák és emberek. Filmre illő. Igaz, nincsenek benne külföldi sztáredzők, igaz, hogy Magyarországon stílszerűen mondva a kutyát sem érdekli. Aki azonban egyszer is látta ennek a sportnak a pillanatait, az ember és állat kapcsolatát, a küzdelmet a természettel, az eljuthat oda, hogy sutba vágja minden korábbi elképzelését a sport eddigi értékeiről és az olyan sportágakról, amelyek a „legnépszerűbbek” a világon.
Teltek-múltak a hónapok, az évek. Hősünk egyre jobb és jobb lett ebben a csodálatos sportágban. A különféle nemzetközi versenyeken egyre több és több jó helyezést ért el. Így jöhetett el az idő, hogy elinduljon a sportág világbajnokságán, ahol a profik között – élete első vb-jén – ötödik lett.
Nem láthattuk ezt idehaza a televízióban. Nem írt erről a magyar sportsajtó. Hiszen azt sem tudtuk, hogy ő a világon van. Olyan Sportoló ő, aki a magyar sportsajtó számára nem érdekes. Hiszen nincsen sztáredzője (sőt, edzője sincs), nem nyer évente 10 kg aranyérmet, nem vezet milliók által lájkolt Facebook oldalt sem. Sőt, könyvet sem írt. Ellenben abban az országban, amelyben él, nagyon súlyos fogyatékos embereket gondoz, ápol – a nap 8 órájában. Ez a munkája. Meg valahol a szívügye is. A sport, a kutyaszánhajtás mellett.
Egyszer elmesélte nekem, hogyan jut el egy versenyre. Beül a mikrobuszába, hátul megvan a hat kutya helye. Elindul és vezet 1300 kilométert. Benzinkutaknál tud aludni, mert ott van áram, s talán le is zuhanyozhat. Öltözője? Na, az nincs. Illetve a mikrobusza, ott öltözhet, vetkőzhet. A mínusz harmincfokos hidegben a fejére csöpögő kondenzvíz ébreszti, aztán megy tovább. Odaér, elindul a versenyen, többnyire dobogóra áll. Aztán vissza a buszba, újra jön az 1300 kilométer, a benzinkutak, a kondenzvíz, csak az idő enyhült meg kissé, már csak mínusz 20 van. Mennie kell, mert két nap múlva lejár a szabadsága, s várja őt a fogyatékosok otthona.
A Sportoló soha nem fog olimpiát nyerni. Éppen ezért idehaza sosem lesz érdekes. Mint ahogy a Svédországban élő háromgyermekes szemész doktornő sem, aki a nulláról jutott el az Iron Man viadal sikeres teljesítéséig és a Hawaii klasszikus Iron Man versenyre való eljutásig. Vagy a nagykanizsai másik doktornő, aki Spártában már fogalom. Itthon? Egy bekezdés. Ami a közös bennük, hogy sosem tartottak teátrális sajtótájékoztatót, sosem téptek szét milliós szerződéseket (hiszen nem is kapnak milliós ajánlatokat), nem küldték el sem a szülőhazájukat, sem az őket befogadó országot és az ott tapasztalt körülményeket sem melegebb éghajlatra. Egyik sem óhajtotta megreformálni azt a helyet, ahol él. Nem voltak mindennél és mindenkinél okosabbak. De ami a legfontosabb: sosem láttam és hallottam őket úgy beszélni, hogy az ember utána azon gondolkodjon, vajon jól hallotta-e, értette-e azt, amit mondott, vagy csak képzelődött, amikor megpróbálta értelmezni a mondandót…
A Sportoló most újabb nagy feladatokra készül. Márciusban Európa-bajnokság lesz, amelyet ráadásul abban az országban rendeznek, ahol ő él a kutyákkal. Jövőre pedig a nagy ÁLOM, a sportág szülőhazájának számító Kanada ad otthont a világbajnokságnak. Magyarként ezen elindulni, a kutyákkal ott lenni, esetleg ezen a világbajnokságon dobogóra állni olyan csoda lenne, amely után a Sportoló nyugodtan azt mondhatná: megtettem, amit elterveztem.
A Sportoló a minap felhívott telefonon. Azt mondta, nehéz időszakon van túl, de újra motivált. Kérte, ha tudok, segítsek, még 350.000 forintnak megfelelő összegre lenne szüksége a biztos induláshoz. Hogy be tudja indítani a mikrobuszt. Hogy újra a fejére csöpöghessen a kondenzvíz. Hogy el tudjon jutni az Eb színhelyére, s onnan haza is érjen a munkakezdésre. Telefonáltam, e-mailt írtam, remélem, tudok neki segíteni.
Drukkolok neki. Neki és az összes névtelen és arctalan Sportolónak. Az ő „olimpiájukat” figyelem, az ő álmaik beteljesülését óhajtom. Még akkor is, ha mindezzel egyedül maradok. De nem bánom. Egyedül maradni olykor ugyanis kifejezetten jó dolog. Máskor meg nem. Amikor azt hiszed, hogy sokan vannak mögötted. Pillanatnyi elégedettség és önigazolás ez, aztán majd érkezik a felismerés, hogy egyszer csak eltűnt a sok-sok ember. Nincs már annyi lájk sem, elmaradnak a megosztások. Tovatűnnek az álmok, keserű lesz az ébredés.
A Sportoló – akiről ez a történet szólt – is sokat volt egyedül. Sőt, ma is egyedül van. De tudta, hogy van a világon úgy fél tucat ember, aki mindig mellette áll. Akik tisztelik őt, s akiket ő is tisztel.
S a Sportolónak ez ad erőt, s mindent nehézséget elbíró akaratot.
