Látogatóban Szabó „Patyi” Istvánnál
Szabó István – szakmabéli nevén mindenkinek leginkább csak „Patyi” – szép kézilabdás karriert futott be. Játszott éveken át az élvonalban, közben elvégezte a Testnevelési Főiskolát, majd a Budapesti Spartacushoz igazolt.
Egészen 1978-ig játszott ott az 1945-ben született sportember. A Szpariban a szakosztály főnöke, a közelmúltban 90 éves korában elhunyt Bácskai Károly szó szerint máról holnapra válaszút elé állította: vegye át a szövetkezetiek ugyancsak élvonalbeli női csapatának irányítását.
Ő rövid gondolkodás után elfogadta a lehetőséget, s egészen 1992-ig ült a csapat kispadján. Közben Csík János másodedzője lett a válogatottnál, majd az ő távozását követően a nemzeti együttest is irányíthatta.
Ma már soha nem derül ki, mi lett volna akkor, ha 1989-ben nem lép „olajra” a válogatott két erőssége, Elekes Csilla és Kiss Éva? A gondokat még csak tetézte, hogy azokban a hónapokban kulminált Rácz Mariann országváltási ügye is, aki a Hypo Südstadt játékosaként – miként Elekesék is – ugyan vállalta volna a magyar válogatottbeli szereplést, de a szövetség vezetése erről hallani sem akart. A lényeg a lényeg: a magyar válogatott soha nem volt mélységbe zuhant, hiszen kiesett a B-vébéből és lecsúszott a harmadosztályt jelentő C-világbajnokság mezőnyébe.
Ekkor került Patyi helyére Laurencz László.
Emberünk ezekről az eseményekről és sok minden másról is mesélt azon a találkozáson, amelyre Gödöllőn, Patyiék ősfás környezetben álló családi házában került sor. E sorok elkövetője mér régen szerette volna őt felkeresni, hiszen – sajnos – köztudott, hogy Patyi súlyos izomsorvadásban szenved és csak a rendkívül következetesen végrehajtott, napi egy-másfélórás, célirányos mozgás, séta, szobakerékpározás, illetve tornázgatás jóvoltából tudja nagyjából tartani azt a szintet, ahova elég rövid idő alatt eljutott.
A találkozás legelején mindjárt szóba került, honnan is ez a becenév, a „Patyi”?
— Volt egy nagyon kedves testnevelő tanárom, Lencsés Rezső. Előzőleg a gyerekek mindig Szabó-Szatyinak szólítottak, míg egy alkalommal – szerintem a tanár úr ezt „elhallotta” – Szatyi helyett Patyit mondott. Azóta ez rajtam ragadt, én pedig nem bánom, hiszen ebben az égvilágon semmi sértő vagy bántó nincsen. Amikor felvettek a TF-re barátommal, a később sikeres edzővel, Kiss Szilárddal, akkor elhagyhattam volna, de inkább megtartottam.
— Mióta él Gödöllőn, talán itt is született?
— Tízéves korom óta lakom itt. Gyöngyösön születtem, s mivel édesapán kertészeti technikumban tanított, plusz szakfelügyelő is volt, így gyakran helyezgették egyik állásból a másikba. Éltünk Békésen majd Szegeden is, onnan kerültünk a jelenlegi helyünkre. Már a szegedi évek során is rengeteget fociztunk, itt pedig szinte éjjel nappal rúgtuk, ami éppen volt. A kézilabda is Lencsés tanár úrnak köszönhető, hiszen nála szinte mindenkinek játszania kellett. Olyan iskolai bajnokságot rendeztek, amelyben minden osztálynak két csapatot kellett elindítania. Évfolyamonként három-három osztály volt. Például a három ötödik első csapatai játszottak a hatodikosok második csapataival és így ment ez felfelé. Én is lelkesen játszogattam, majd folytattam a Török Ignác Gimnáziumban, de egyáltalán nem lógtam ki a sorból. A gimit Máriabesnyőn kezdtem, később költözünk be a városba, mert elkészült az új épület. Ott is nagy sportélet volt, Sándor Iván testnevelőnk vezetésével. Jómagam a kézilabda mellett rendszeresen kosaraztam és röplabdáztam is, atlétikában ötpróbában Pest megyei bajnok lettem, az országos diákbajnokságon pedig ötödikként végeztem. Ez a próba 200 és 1000 méteres futásból, diszkosz és gerelyvetésből, valamint távolugrásból állt. A távolugrással hadilábon álltam, kétszázon közepes voltam, a másik három számban viszont átlag felettit tudtam teljesíteni.
— A TF-re akkoriban ugyancsak nehéz volt bekerülni.
— Sokat jelentett, ha valaki a TF valamely csapatának komoly erősítést jelenthetett, ha felveszik. Így került oda például Horváth József „Alibi”, a győriek élvonalbeli kapusa is. Ami engem illet, akkor még nagyon szerény erőt képviseltem, így a felvételimet a kiegyensúlyozott, jó teljesítményeimnek köszönhettem. Az talán egy kicsit számított, hogy a bátyám, Szabó Miklós abban az évben végzett ugyanott. Egyébként akkor – 1963-ban – még a Budapest I. osztályban szerepeltek a TF férfi kézilabdázói.
— Mikor jött a minőségi változás?
— Abban az együttesben én még csak kiegészítő emberke voltam. 1964-ben feljutottunk az NB II-be, a BEAC pedig kiesett az NB I-ből. A BEAC edzője, Kolos Feri bácsi a két ajánlat közül a TF-et választotta. Ő rendkívül jó szakember volt, aki szinte éjjel-nappal foglalkozott velünk – neki köszönhetem elsősorban, hogy megindultam felfelé.
— 1965-ben kiestek, 66-ban visszakerültek az NB I-be.
— Nekünk könnyű dolgunk volt, hiszen csak a végzett, győri Bartovics Jóska ment el, viszont jött Hunyadkürti János, Horváth Jóska és a többiek, tehát az NB II-ben erősebb csapatunk volt, mint az NB I-ben. Élvonalbeliként szereztem meg a diplomát, a Spartacus hívott, vidékre nem akartam menni, így oda igazoltam. A játékosoknál és az edzőknél is elég nagy volt a mozgás, de mindig masszív NB I-esek tudtunk lenni. Szotyori György, Kolos Feri bácsi, Pfeiffer János is ült a kispadunkon; mindegyik jó edző volt. Pfeifferrel lettünk bajnokok 1973-ban, utána jött Horváth Jenő. Később még Adorján János kezei alatt is készülhettünk.
Folytatjuk!
(jochapress / Jocha Károly)
