Lelkesné Tomann Rozália: Örülök, hogy az FTC-vel nyerhettem az első európai kupát!

A Magyar Olimpiai Bizottság éves találkozóin rendre ott ül a kézilabdázók asztalánál Lelkesné Tomann Rozália, aki többek között az 1976-os, montreali olimpián bronzérmes magyar válogatottnak is tagja volt. A pályán egykor igazi irányítóként villogott ferencvárosi klasszist ugyan sokszor láttam játszani, ám személyesen eddig nem sikerült vele beszélgetni.

Most végre eljött a megfelelő pillanat, s ennek a több részletben lefolyt szakmai „tereferének” a jóvoltából kialakult képet igyekeztem írásban is rögzíteni. 

A szakberkekben szinte kizárólag csak Rozálként emlegetett hölgy már a megjelenésével is „elvarázsolt”, ugyanis nyugodtan letagadhatna egy „tizest”. Ő azonban nem csinál titkot a korából és kapásból bevallotta: ötvenes vagyok, tehát ez évben hatvanhat. Korról ezután még véletlenül sem beszéltünk, kézilabdától annál többet.

„Származásomat illetően hévízi vagyok, így természetes számomra, hogy már egészen kisgyermek koromtól kezdve sokat úsztam. De a többi sportágba is belekóstoltam az általánosban. Így nem csak atletizáltam és pingpongoztam, de egy évig még vívtam is. Persze a kézilabdázásra is megkaptam az első „beoltást”, mégpedig Kőnig József tanár úrtól, aki nem csak a testnevelés órákat tartotta, hanem kétszakos lévén, a földrajz órákat is ő vezette le. Ezekben a felső tagozatos években különösen fogékonyak a gyerekek arra, ha egy tanár jól végzi a dolgát. Én ma is ennek tulajdonítom, hogy a földrajzot és a hozzá kapcsolódó témákat mindmáig nagyon szeretem.”

 – Az alapismeretek elsajátítását követően a középiskolában feltehetően már nagyobb szerepet kapott a kézilabda?

„Érdekes döntés előtt álltam, amikor választanom kellett. Vagy megyek Keszthelyre, a gimnáziumba, vagy maradok Hévízen, ahol Vendéglátóipari Szakközépiskola működött. Miért, miért nem, végül helyben maradtam, így ott is érettségiztem, miközben kézilabdázni mégis átjártam a szomszéd városba. Akkor ott egy, a megyei bajnokságban szerepelt csapat működött, amely Pém Árpád edzőségével egészen az NB I/B-ig araszolt felfelé.”

 – A második vonalban természetesen sokaknak szem előtt volt, s bizonyára jöttek is a kérők?

„Akkorra már elég jól ment a játék, több csapat is kerülgetett. Szó volt arról, hogy Veszprémbe megyek, a Vasas és az OGSC is jelentkezett, de a leghatározottabb a kérőim közül a Budapesti Spartacus képviseletében a ma már 89. évében járó Nádori Pali bácsi volt. Pali bácsi azt mondta, hogy eleget gondolkodtunk már, döntsünk és ezzel el is dőlt a kérdés. 1968-tól 1974-ig játszottam a Kőér utcában, ahol nagyon jó csapat állt össze és tényleg jól is éreztem ott magamat.”

Nádori Pál, akit éppen a napokban tüntetett ki a szövetség

 – Pali bácsiról rengeteg, érdekes történet kering. Önnek milyen tapasztalatai voltak vele kapcsolatosan?  

„Nagyon értette a dolgát, ráadásul rendkívül furfangos ember volt, aki mindig kitalált valami újat, érdekeset. Mint régi kézilabda- és labdarúgó kapus, ezen adottságaival is elbűvölt bennünket. Beállt például esőköpenyben a kapuba és előre megmondta, nem tudunk neki gólt lőni. És nem is tudtunk! Másik magánszáma az volt, amikor leült egy székre és úgy pingpongozott, mégsem tudtunk nyerni ellene. Természetesen ezek csak a hangulati elemek voltak, az edzések, a csapatépítés mindennél fontosabb volt számára. Rengeteget foglalkozott egyénileg is a játékosokkal. Nála jobboldali átlövőt játszottam jobbkezesként, s ő tanított meg igazán jól cselezni és ő vett rá az átlövésekre is.”

 – Minden nagyon szép és jó volt, mégis eljött a szövetkezetiektől.

„Igen, de nem azért, mert ott bármi is rossz lett volna. Szerencsére 1974-ben megszületett a fiam, s amikor visszaálltam, már nem hozzájuk jelentkeztem be, hanem a Ferencvároshoz, ahova ugyancsak hívtak. Sokat jelentett, hogy édesapám hatalmas Fradi drukker volt, de a legnyomósabb érvet kétségtelenül a lakáskérdésünk megoldása jelentette. Így kerültünk Budakeszire, ahol mindmáig is élünk.”

(MKSZ. hu – folytatása következik)