„Négy hónappal korábban jelentkeztek az első jelek – mondta Lobinger a ZDF német televíziós csatorna egyik beszélgetős műsorában. – Többször vérzett az orrom, esténként nagyon fáradtnak, gyengének éreztem magam, ami korábban nem volt jellemző rám. Nem vettem komolyan ezeket a jeleket, ebben az időszakban költöztem Münchenbe, a lányom 23 évesen egyetemre járt, a fiam 19 évesen érettségire készült, a harmadik gyermekem megszületését vártam, azt gondoltam, most egy kicsit mozgalmasabb az életem, de majd minden a helyére kerül, és utána megint a régi leszek.”
Lobinger elmondása szerint nehezen szánta rá magát, hogy alaposan kivizsgáltassa magát a kórházban, de végül azt gondolta, ő is nyugodtabb lesz, ha tudja, nincs semmi komoly egészségügyi problémája. „Amikor visszamentem a leletekért, és találkoztam a főorvossal, láttam rajta, nagy a baj – idézte fel a pillanatot, amikor megtudta, hogy leukémiás, ráadásul a vérrák egy agresszív fajtáját kapta el, a veséje az összeomlás határán volt. – Úgy éreztem, egy világ dől össze körülöttem. Sokat beszéltünk egymással, a halál nem került szóba, de az feltűnt, hogy az orvos egy hétnél nem tervezett tovább. Sejtettem, mi ennek az oka. Elmondta, milyen feladatok állnak előttünk, és ezek végrehajtásával milyen célokat akarunk elérni. Ez sokat segített, mert sportolóként is feladatok és célok határozták meg az életem.”
Lobinger öt kemoterápiás kezelésen esett át, egy-egy kemoterápia négy napig tartott. „Kihullott a hajam, eltűnt a szemöldököm és a hitem is megtört, úgy éreztem, innen nincs kiút, először szembesültem a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzésével – folytatta az emlékezést a korábbi kitűnő sportoló. – Amikor korábban hallottam ilyen történeteket, biztos voltam benne, hogy velem ez nem történhet meg. A fordulópontot a gondolkodásomban egy éjszakás nővérnek köszönhetem. A műtétem előtti éjszakán az ágyam szélén ültem, rosszul voltam a gyógyszerektől, nem tudtam aludni, és arra gondoltam, nincs jövőm, minden elveszett. Odaült mellém, és azt mondta, nagyon sokan dolgoznak azért, hogy meggyógyuljak, de, ha elhagyom magam, akkor nem járnak sikerrel. Az orvosok hisznek bennem, a gyerekeim várnak vissza, engem akarnak megölelni, nem a fényképemet szorongatni. Tekintsem a rákot egy vetélytársnak, akit le kell győzni. Azt tudom, hogy a sikerért szenvedni kell, feküdjek le és aludjak, nehéz lesz, de, ha akarom, menni fog. A szervezetemnek szüksége van a pihenésre a műtét előtt. Ez a pár mondat rengeteg erőt és motivációt adott, ettől kezdve biztos voltam benne, hogy a leukémia nem győzhet le, mert nem betegségnek tekintettem, hanem ellenfélnek.”
Lobinger augusztus végén tünetmentesen hagyta el a kórházat. „Büszke voltam és nagyon hálás mindenkinek, aki segített –mesélte Lobinger. – Azt mondták a kórházban, hogy öt évig kell tünetmentesnek lenni a teljes gyógyuláshoz, és, ha valaki ismét rákos lesz, akkor sokkal nehezebb felgyógyulnia. Biztos voltam benne, hogy többet nem lesz dolgom a leukémiával, de nem így történt. Idén januárban az egyik vizsgálat után kaptam egy e-mailt, hogy azonnal menjek be a kórházba, rögtön tudtam, mi történt. Az első leukémia alkalmával maximum harminc százalék esélyt adtak nekem a túlélésre, de itt vagyok. Most még nehezebb a helyzet, de miközben tudom, hogy beteg vagyok, nem érzem annak magam. Dolgozom, sportolok és hosszú távú terveim vannak, szerencsére a betegség tünetei sem jelentkeztek. Az orvosok szerint jelenlegi állapotomban egy-két évnél tovább nem érdemes tervezni, de én tudom, hogy még sok-sok év vár rám. Azt gondolom, mindenki annyira beteg, amennyire annak érzi magát, én nem érzem magam betegnek, és másodszor is győzni fogok.”
(nepszava.hu)
