Ma 94 éves Keleti Ágnes!

Shares
Keleti Ágnes_MOB

Fotó: JochaPress

Keleti Ágnes, ötszörös olimpiai bajnoknő Atlantáig a legeredményesebb magyar hölgyversenyző volt, de 1996-ban holtversenybe került Egerszegi Krisztinával. Helsinkiben talajon, Melbourne-ben talajon, felemás korláton, gerendán és a kéziszer csapatban aranyat nyert tornásznő drámai fordulatokban bővelkedő életutat járt be.

Már 1938-ban meghívták a válogatott keretbe és 1940-ben nyerte első bajnoki címét. Ezt követve a megkülönböztető törvények kényszerpihenőre kárhoztatták. A háborús években álnéven bujkált a fővárosban. Csak 1945-ben versenyezhetett ismét. Londonban a verseny előtti utolsó edzésen megsérült. Helsinkiben lehetett először olimpiai résztvevő,, majd Melbourne-ben már 35 évesen jutott pályafutása csúcsára, bár csalódás is érte,. mindössze három tizeddel szorult a második helyre az egyéni összetett versenyben.

Melbourne-ből nem tért haza. Előbb Ausztráliában élt, majd Izraelben telepedett le, ahol a Testnevelési Főiskolán tanított, a válogatott edzője volt, később fiatalokkal foglalkozott. Minden idők legeredményesebb magyar tornásznőjének nevéhez 46 hazai bajnoki cím fűződik.

Az 1983-ban Budapesten rendezett világbajnokság idején látogatott újra haza. A kilencvenes évek vége óta kettős állampolgár. Lakást is vásárolt a belvárosban, s mind több időt tölt itthon. Kora reggel általában a Hélia uszodában kezdi a napot, kiadós gimnasztika után félórákat úszik. A Nemzet Sportolója, tagja a Halhatatlanok Klubjának, neve a nemzetközi tornászhírességek csarnokában is helyet kapott. Több kitüntetésben részesült. Állandó látogatója az Olimpiai Bajnokok Klubja eseményeinek, részt vett Helsinkiben és Melbourneben, az olimpiai játékok ötven éves jubileumára rendezett ünnepségeken. Legutóbb 2010 őszén járt itthon, amikor a Melbourneben győztes kéziszer csapat versenyzői ( Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alice, Köteles Erzsébet, Tass Olga) találkoztak, egyedül Korondi Margit hiányzott.

„Egy olimpiai bajnok három élete” – címmel jelent meg önéletrajzi kötete, amelyben rendkívüli őszinteséggel tárja fel életútját.

1956. Keleti Ágnes írása

Életem során sokszor hősként ünnepeltek az elért eredményeim, olimpiai bajnoki címeim miatt, és gyakran kérdezgették: „Honnan volt az elhivatottság, aminek segítségével 1956-ban, 35 évesen négy aranyérmet tudtál nyerni egy olimpián?” Ilyenkor vagy motyogtam valamit, hogy például a sportág és a verseny szeretete, vagy eltereltem a témát másfelé, hiszen nagyot hazudni sosem akartam. Mert miről is volt szó valójában?! Nővérem, Vera 1946-ban, a férjével együtt Ausztráliába vándorolt ki, ezért tíz esztendeig nem láttuk egymást. Úgy tűnt, hogy egy Achilles-ín-sérülés, és az 1956-os forradalom kitörése elodázza a nagy találkozást. Percről percre változott az országban a helyzet, és kétséges volt az is, hogy a magyarok kijutnak-e egyáltalán Melbourne-be.

Mi, sportolók jóformán nem is értesültünk az eseményekről, hiszen a tatai edzőtáborban gőzerővel folyt a felkészülés az ötkarikás játékokra. Az én dolgomat nehezítette, hogy kiújult az allergiám, és csillapíthatatlan köhögőrohamok kínoztak, leggyakrabban esténként, elalvás előtt. Ez nem volt elég, ráadásul egy hazai versenyen, bemelegítéskor újra megsérült az Achillesem is. Egy szaltót előkészítő ugrás után a két szőnyeg közötti résbe érkeztem, reccsenést hallottam, és rögtön éreztem, hogy a jobb bokámon beszakadt az ín. Az orvosok részleges szakadást állapítottak meg. A felkészülés finisében voltunk, ezért esély sem volt rá, hogy rendbe jöjjön a bokám az utazásig. Délelőtt edzettünk, délután orvoshoz vittek. Heteken át ez volt a menetrend. Legjobban persze a leérkezéseknél fájt, a gerendagyakorlattól ezért is tartottam különösen.

Persze, tarthattam volna bármitől, hiszen akkor még az sem volt biztos, hogy valaha egyáltalán elérjük a távoli Ausztráliát. A „felszabadító” orosz tankok lőtték a fővárost, de én akkor is edzeni akartam. Elgyalogoltam a sportcsarnokig, és hosszú könyörgések árán bebocsátást nyertem az épületbe. Éppen az öltözőben készülődtem az edzésre, amikor egy golyó elsüvített a fülem mellett, és becsapódott a falba. Jött is nagy kiáltozással az őr, hogy azonnal el kell hagyni a létesítményt, mert életveszély van. De hát hol nem volt életveszély azokban a napokban?

A margitszigeti Nagyszállóban kellett gyülekezniük az utazó keret tagjainak. Ott aztán teljes volt a zűrzavar, senki nem tudott semmit. Ebéd után autóbuszra szálltunk és nagy nehezen eljutottunk Budaörsre. Onnan vonattal kellett volna tovább mennünk, de a vasutasok sztrájkoltak, így visszatértünk a fővárosba, majd busszal Komáromig mentünk. Innen egy hosszú igazoltatási procedúra után autókkal Pozsony felé vettük az irányt, onnan pedig vonattal Prágába utaztunk. Csak sokára edzhettem ismét a csehszlovák sportbizottság prágai tornatermében. Ott volt rajtunk kívül az akkori csehszlovák tornasport legkiemelkedőbb alakja, Bosakova is.

Ötven év távlatából visszagondolva az akkori helyzetre, egyszerűen hihetetlen, hogy eljutottunk Melbourne-be. Az Air France repülőgépével elkezdtük kontinentális utazásunkat. Ez persze, sokkal bonyolultabb, hosszabb, körülményesebb dolog volt, mint napjainkban, hiszen összesen hatszor szálltunk le a repülőről a hat napig tartó út során. Először Isztambulban landoltunk, majd az iráni Abadanban és Karacsiban. Calcutta, majd Szingapúr következett. Másnap érkeztünk meg Ausztrália legészakibb városába, Port Darwinba, újabb egy nap elteltével pedig úti célunk végére értünk, Melbourne-ben voltunk. Hihetetlenül boldog voltam, egyrészt, mert találkoztam tíz éve nem látott testvéremmel, másrészt, mert túléltük ezt a kalandos utazást.

Ez volt a harmadik olimpiám, a második, amelyen szőnyegre léptem, hiszen Londonban, 1948-ban egy sérülés miatt ezt nem tehettem. A köhögésem szerencsére elmúlt, az Achilles-fájdalmaim is csillapodtak, csak a szívem sajgott, amikor a magyarországi helyzetre gondoltam. Az olimpiai falu lakói, a sportolók együtt éreztek velünk, nagy szimpátiával vettek körül bennünket. Ebben a hangulatban a szovjetek szerencsére nem tudták megszervezni a bírók részrehajló pontozását, ez is közre játszott a sikereimben.

Nem voltam izgatott, bár éreztem, hogy nem vagyok kifejezetten jó formában. Arra figyeltem elsősorban, hogy a bemelegítésem jól sikerüljön, és ne fáradjak ki túlságosan. Végül négy aranyérmet nyertem, egyéni összetettben – Latinyina mögött – második lettem, örültem a saját, valamint csapattársaim eredményeinek, életemet mégsem az olimpiai győzelmek, a sportsikerek változtatták meg, hanem az ekkorra megérlelt elhatározás: elhagyom a hazámat, és Ausztráliában maradok.

MOB