Magyar Zoltán: Vigh László nélkül nem lettem volna olimpiai bajnok!
Magyar Zoltán Vigh László Életmű-díjátadó ünnepségén (Fotók: jochapress.hu)
A legkövetkezetesebb szószólója Balczó András volt annak, hogy a Buzánszky Jenő sajnálatos távozását követően a Nemzet Sportolóinak megüresedett 12. helyét dr. Magyar Zoltán foglalhassa el. Örömünkre, a tizenegy, szavazásra jogosult kiválóság a sokfordulós küzdelmet követően végül megállapodott Magyar Zoltán személyénél.
Az egykori ferencvárosi kisfiú – aki tízéves korában kezdett el tornászgatni – immár másfél évtizede kerületünk lakója. Így minden, itt élő polgártárs egy kicsit a magáénak is érezheti ezt a hatalmas elismerésnek és sikernek számító választási eredményt. Magyar Zoltán a döntés kihirdetését követő napok szokásosnál is érthetően sűrűbb programja ellenére is szívesen vállalta a Budai Polgár felkérését a beszélgetésre. Természetesen a kezdetekről szól bevezetésként.
„1963 őszén, a ferencvárosi Telepy utcai iskola ötödik osztályos tanulójakét hozott össze a jó sors a ma már 88 éves Harmath József tanár úrral. Ő a tehetségeket a Ferencváros torna szakosztályának nevelgette. Ma már régen lemondanak bárkiről, ha tízéves korában szeretne elkezdeni tornászni, akkoriban ez még nem volt halálos bűn. Józsi bácsi igyekezett minél több, fiatal edzőt is megnyerni az FTC-nek, így került oda későbbi mesterem, Vigh László is.”
– Ez a találkozás 1965-ben történt. Gondolta volna akkor, hogy ez a kapcsolat mindmáig megmarad?
„Még véletlenül sem. Alapvetően lázadó típus voltam, minden „balhéban” benne akartam lenni és mindig kerestem a kifogásokat, hogy ezt vagy azt a követelményt miért nem lehet teljesíteni. Vigh „Tanár” pedig éppen velem ellentétes tulajdonságokkal rendelkező valaki volt. Hatalmas ambíciók mozgatták, a legelső időktől kezdve folyamatosan kereste az új és még újabb megoldásokat. S amit egyszer a fejébe vett, abból jottányit sem volt hajlandó engedni. Állandó versenyben voltunk egymással: ő rám szabadította a mérhetetlen mennyiségű munkát én pedig folyamatosan azon törtem a fejemet, hol tudnám őt becsapni, miként sikerülhetne legalább egy-egy részfeladatot lecsípni.”
– Érdekes és tanulságos is egyben, hogy ez a két, egymással abszolút ellentétes karakter – akár a tűz és a víz – végül mégis megtalálta a közös hangot és eljuttatták egymást a világsikerre.
„Vigh megveszekedett munkamániás volt, mindent a mennyiségi oldalról közelített meg. Ezért valóban embertelen mennyiségeket végeztetett el tanítványaival. Három évvel későbbi viszont már abszolút első lettem korosztályomban, az úttörő olimpián. Többször ott is akartam őt hagyni, de mindig idejében rájöttem, hogy igazán komoly eredményeket csak az ő „korbácsos” irányításával tudok elérni.”
– 1970-ben, Gottwaldovban az Ifjúsági Barátság Versenyen (IBV) lólengésben megszerezte az első aranyérmét.
„Ebben az évben jutottam el egyértelműen arra a felismerésre, hogy valóban Vigh mellett kell maradnom. Ezt akkor így fogalmaztam meg: „Olyanok vagyunk, mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk. Belátom, velem így kell bánni, fenyegetni, űzni, hajtani, győzködni kell. Egyszerűen nem tudom magamat a Tanár nélkül elképzelni!”
– Ez a definiált felismerés, Vigh személyiségének elfogadása pedig egyre meredekebben felfelé ívelő pályára állította Önt…
„Mesterem forradalmi újításával, a Magyar-vándorral (amelynek lényege, hogy a versenyző arccal a ló hossztengelyére nézett) először az 1972-es, müncheni olimpián léptem színre. A tornaszer hossztengelyén végigvándorolva jöttek a páros körök, és egyebek. Amit nagyon fontosnak tartok hangsúlyozni, az Sivadó János személye. Ő egy igazi edzőpartner volt, akivel rengeteget edzettünk egymás közelségében. Közben kölcsönösen bizonygattuk egymásnak, hogy egyikünk sem hal bele a rá rótt mennyiségű munkába.”
– A dicső múltat talán a túlélés örömteli tényén túl azzal zárjuk le, hogy 1932-ben Pelle István, 1948-ban pedig Pataki Ferenc által szerzett tornász olimpiai bajnoki címeket követően Magyar Zoltán újabb két aranyéremmel gyarapította a magyar elsőségek számát. De mi történt 1980-tól napjainkig?
„A második olimpiai győzelem megszerzése sokszorosan nehezebb feladat volt, mint az első kiharcolása. Akkor ugyanis már mindenki elvárta az újabb győzelmet, amelyet követően kijelentettem: egyetlen nappal sem tornászom tovább! Nincs az a rábeszélés, ami megváltoztatná ezt az elhatározásomat. Inkább a tanulás felé fordultam: már korábban megszereztem a Testnevelési Főiskolán a torna szakedzői diplomát, majd 1980 szeptemberében beiratkoztam az Állatorvosi Egyetemre. A természet, az erdők, a növények és az állatok szeretete ugyanis kisgyermekkoromtól kezdve változatlanul mélyen bennem volt és ezt a vonzódást ezzel az egyetemi tanulmánnyal is megerősíteni szándékoztam.”
– Annak rendje, s módja szerint állatorvos is lett, s előbb a győri állatkórházban dolgozott, majd a fővárosban, a XVIII. kerületben vezetett magánpraxist. Mikor hagyta ezt a munkát abba és miért?
„Szívesen és eredményesen dolgoztam, miközben szeretett sportágammal szemben is volt bennem egyfajta hiányérzet. Mindinkább úgy éreztem, valamit vissza kellene adnom a tornának, amelynek életem nagy sikereit köszönhetem. Ezért is adtam át a praxisomat egy fiatal, tehetséges kollégának, így az utóbbi évtizedben mindinkább a sport tölti ki az életemet. Egymást érték a megtisztelő feladatok, a kinevezések, amelyek csúcsát a tornaszövetség elnöki megbízatása, majd 2012-ben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökévé történt megválasztásom jelentette. Ez utóbbi minőségemben valamennyi olimpiai sportággal foglalkoznom kell.”
Szabó Bencével, a MOB főtitkárával 60. születésnapján
– Pedig ha csak a tornasportban dolgozna, ott is bőven elég dolga lenne.
„Valóban rendkívül szerteágazó a tevékenységem. A tornasportban például az elmúlt évtizedekben jelentős hátrányba kerültünk a nemzetközi élvonallal szemben, miközben szakosztályok tucatjai mentek csődbe és tűntek el a sportág térképéről, vagy merültek mély „csipkerózsika álomba”. Ráadásul a torna világszerte rendkívül népszerű sportág, amelynek élvonalához felzárkózni a legtehetségesebbeknek is csak folyamatos fájdalom, félelem és gyötrődés közepette lehet. Most kettős feladat megoldásán fáradozunk: egyrészt minél több szakosztály életét akarjuk újra felpezsdíteni, illetve minél több új bázist létrehozni, miközben azt a néhány, nemzetközi mércével mérve is eredményes tornászunkat megpróbáljuk a legelső vonalban tartani. Rengeteget jelentene, ha Berki Krisztiánnak sikerülne megismételnie londoni győzelmét, miközben férfi és női vonalon legalább két-két versenyzőnket szeretnénk kijuttatni a riói olimpiára.
– A beszélgetés nem lenne teljes, ha nem kerülne szóba kerületünk, ahol Ön immár tizenöt esztendeje állandó jelleggel lakik.
„Roppant szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a Margit hídtól egy kilométernyire, a Frankel Leó úton, egy belső udvarban, ősfás területen lakhatok, ahol kitűnő a levegő, ráadásul mindenhez közel vagyok. A Rózsakertben vagy a Rózsadomb Centerben egyaránt szívesen vásárolok. Rettentően élvezem a kerület sokszínűségét, azt a minőségi életteret, amit az itt lakók sokasága egyaránt élvezhet. Ez a „fonódó villamos” téma számomra kicsit érthetetlen, de majd ezen is túl leszünk!
(Budai Polgár / Jocha Károly)
