Maljkovic tetszik, Martin, Ortega és Pastor kevésbé
A pénteki, rendkívül színvonalas női kosárlabda elődöntő első meccsét (78-74-re nyert a PEAC a DVTK ellen) követően ma este Miskolcon jön a folytatás. A nagy szakmai élmény hangsúlyozása után jelentem: nekem különösen a pécsi másodedző, Boris Maljkovic megnyilvánulásai tetszettek.
Miről is van szó, miért éppen a másodedzőre akarok néhány sor erejéig fókuszálni? Maljkovic az eltiltott Zeljko Dokicot helyettesítette. Nyilván szakértelme, jó húzásai is benne vannak a sikerben. Nekem azonban leginkább az tetszett, ahogy magyarul beszélt, majd nyilatkozott a meccs végén. Nyelvismerete hiányosságait példás igyekezettel pótolta a helyett, hogy szerbül vagy angolul mondta volna a magáét.
Pedig nyugodtan megtehette volna, hiszen hazánkban a külföldi mágusok egyáltalán nem törik össze magukat azért, hogy beszédükkel jelezzék: mégis csak egy magyarországi klub élén dolgoznak, s nem valahol Katarban…. Maljkovic nem a könnyebb megoldást választotta, ezért csak elismerés jár neki.
Ennek a minden nyelven csak nem magyarul gyakorlatnak évtizedes hagyományai vannak. A kilencvenes évek elején jött Veszprémbe, a kézilabdázókhoz Valerij Melnyik, akinek személyi tolmácsa volt. Magyarul meg nem szólalt, viszont ragyogóan terítették az orosz portékát Hajnal Csabával, akivel kilenc orosz vendégjátékost mozgattak a magyar klubok felé – feltehetően nem társadalmi munkában.
Amikor Melnyik elment Németországba, a nyár végén megjelent Veszprémben és nagy hangon megkérdezte valakitől: „Sprichst Du deutsch?” A miértre válaszolva elmondta: a németeknél három hónap múlva egyedül kell kommunikálnia vezetőkkel és játékosokkal egyaránt – természetesen németül. Ott rákényszerítették, pillanatok alatt be is állt a sorba…
A németeknél sokkal gazdagabb és liberálisabb Kis hazánkban másféle gyakorlat uralkodott. Mindenki barátja, a horvát Zdravko Zovko úgy nyomott le öt évet Veszprémben, hogy hivatalosan meg nem szólalt magyarul, miközben Csonti Rudolf, bácskai származású testnevelő tanár személyében főállású tolmácsa volt.
Ez a tendencia mindmáig él: a győri Ambros Martin és a veszprémi Carlos Ortega harmadik, a szegedi Carlos Pastor második éve él és dolgozik vezető klubjainkban, de meg sem próbálnak nyelvünkön megszólalni. Pedig ennyi idő alatt már réges-régen meg lehetett volna tanulni annyit, amennyi szükséges. Arról nem is beszélve, hogy az évek óta itt élő spanyol férfiak, vagy éppen a norvég Heidi Löke ha elmennek egy boltba, feltehetően magyarul kérnek ezt-azt.
Kár a szót szaporítani, annál is inkább, mert bizonyára ez a felvetés is kap majd pro és kontra véleményeket. Tisztelve mindenki helyesnek tartott gyakorlatát a felvetett témában, remélhetőleg nem vagyok egyedül, aki jobban örülnék, ha a külföldi edzők magyarul, vagy legalább magyarul is igyekeznének kommunikálni a rájuk bízottakkal. Több lenne ez, mint egyszerű udvariassági gesztus.
S hogy nem lehetetlenről elmélkedek e hasábokon, azt Boris Maljkovic hozzáállása jól példázza.
