Március nyolcadika, a férfinap
A magyar válogatott az 1978-as és az 1982-es világbajnokságon is csalódást okozott, de 1986-os, korszakos bravúrjával önmagát és minden hívét bőségesen kárpótolta.
Félreértés ne essék, e felütéssel nem a futballcsapatnak és a mexikói 0-6-nak állítunk emléket, hanem férfi kézilabdázóink svájci vb-ezüstérmének, amelyet napra pontosan három évtizede nyertek.
Ballai Attila írása a Magyar Időkben
Amióta Cséfay Sándor az első kézilabdát behozta az országba, férfiválogatottunk 1986-ig soha nem vívott döntőt világversenyen. Pedig mindig is oda soroltuk – olykor talán csak oda képzeltük – a nemzetközi elitbe, így az 1978-as és 1982-es 9. helyezés egyaránt infarktusközeli állapotba sodorta a szurkolókat. Különösen azért, mert mindkét alkalommal az utolsó (vagy inkább az utáni) pillanatokban hiúsult meg a nyolc közé kerülés.
Az 1986-os rajt előtt nem tűnt a korábbiaknál erősebbnek a keret, a harminckét esztendős szövetségi kapitány, Mocsai Lajos pedig hiába vezette 28 évesen, 1982-ben BEK-diadalra a Vasas női együttesét, még nem lehetett meg az „aranyfedezete”. Csakhogy a csapat elkezdett nyerni – a korábbiakban döntetlenre rontott meccsek most egy-, kétgólnyi különbséggel „megvoltak”, ami nem feltétlenül a nagyobb tudás, hanem a szellemi és lelki tartás, a kohézió eredménye. Ennek hősies példájaként az Algéria ellen kéztörést szenvedett Kovács Péter végigjátszotta a vb-t, és a hátralévő négy mérkőzésen huszonnégy gólt szórt! „A kórházból kijőve este levettük a gipszet, természetes volt, hogy összeszorított fogakkal, beinjekciózva, de játszom – idézte fel a XX. század legjobb magyar játékosává választott átlövő, majd azzal folytatta: – Azt gondoltam, már soha nem érünk el komoly sikert, de Svájcban minden összejött, harmonikusan dolgozott együtt a játékoskeret és a szakmai stáb.”
Ennek ékes bizonyítéka az első körben a dánok (25-21), az 1990-ben aranyérmes svédek (23-22) és az algériaiak (23-19), majd a középdöntőben Izland (21-20), az 1961 és 1974 között négyszeres vb-aranyérmes Románia (19-17) és Dél-Korea (32-24) feletti, zsinórban hat diadal. No meg, ismét Kovács Péter jóvoltából, a magyar sport egyik legremekebb anekdotája: „Miután megvertük a koreaiakat, felhívtam édesapámat telefonon, de a magyar tévében még ment a meccs, itthon azt hitték, élőben. Apám ezért izgult, mert szoros volt az állás, de amikor megtudta tőlem, hogy nyolc góllal győztünk, átment a szomszédba, és lefogadta öt liter borba, hogy simán nyerünk.”
A döntőre már senki nem mert volna még ennyit sem kockáztatni, hiszen a jugoszlávok olimpiai bajnokként érkeztek a fináléba, és végig vezetve, felül is kerekedtek 24-22-re. Ám ez volt az a ritka tétmérkőzés, amely után két elégedett csapat vonult le a pályáról, Mocsai Lajos is felhőtlen örömmel idézte fel a sikertörténetet: „A felkészülés idején egy esti edzést követően Fodor János csak annyit mondott nekem: ha ilyen fantasztikus munka után most nem verjük el a világot, akkor soha! Az ezüstérem, amit Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke akasztott a nyakunkba, örök emlék, az elvégzett munkára, a teljesítményünkre és az azóta tartó barátságokra nagyon büszke vagyok!”
Teljes joggal. 1986 óta március 8. a magyar kézilabdában ezért inkább „férfinapnak” számít.
