Markovitsné Balogh Márta: a három unokámé az elsőség!
Alig néhány napja, hogy a Vasas SC új kézilabda csarnokának avatásán találkoztunk. Puszi, puszi és a rövid, oda-vissza kérdések is megvoltak. Mártán semmi nem látszott. Arra pedig még véletlenül sem gondoltam, hogy ez volt az utolsó találkozásom az 1965-ös világbajnok női magyar válogatott egyik erősségével. Most pedig jött a hír, hogy rövid, de igen gyors lefolyású betegségben meghalt. Az első döbbenet után a JochaPress Markovits Kálmánné Balogh Mártától is egy korábbi, szerkesztett beszélgetésünkkel búcsúzik.
Markovitsné Balogh Márta és Guricsné Pásztor Erzsébet (fotó: JochaPress)
– Engem valóban nem könnyű elérni, mert alapvetően egy örökmozgó valaki vagyok. Rengeteg programom, tennivalóm van, de a fontossági sorrendben a három unokámé az elsőség.
– Ezért is maradt este kilenc utánra a mi beszélgetésünk, amelynek során természetesen a kezdetről is szó esett.
– Kispesten, a Kossuth Lajos utcai általánosban tanultam, ahol nyolcadikosként figyeltek fel rám először a kidobós játékban. A Zrínyi Ilona Leány Gimnáziumban hamar kiválasztottak és a Kerepesi úti benzinkút helyén volt BRSC ifjúsági csapatába hívtak. A néhai Vézer Erika kapusként rendkívül jól indított, így az én futógyorsaságom igen gyakran érvényesült. Tizenöt évesen beválogattak az ifjúsági válogatottba, az 1961-ben volt érettségim idején pedig már Török Bódognál is a bő keret tagja lehettem. Az 1962-es világbajnokságon 19 évesen én is játszhattam – ott még csak ötödikek lettünk.
– Akikkel egykori csapattársnői közül beszéltem, kivétel nélkül felsőfokon méltatták az egyetlen magyar kézilabdás világbajnoki cím szellemi atyját, Török Bódogot. Nincs ebben a dicséretözönben esetleg egy kis túlzás?
Török Bódog
– Talán jobb, hogy nem olvastam ezeket az írásokat, hiszen így mindenféle befolyásoltság nélkül tudom mondani, amit bárhol és bármikor elmondtam az elmúlt, több mint fél évszázad során. Bogyi bácsi ugyanis egy emberileg támadhatatlan valaki volt, aki mindig és mindenkivel szemben úriemberként viselkedett. Ezért is tiszteltem, szerettem és fenntartás nélkül el is fogadtam őt, aki szakmailag is magas szinten vezette a munkát úgy, hogy közben kiváló közösséget formált belőlünk. Ő rendkívül következetesen válogatott. Olyan játékost még véletlenül sem hívott be a keretbe – bármilyen tehetséges is volt esetleg az illető – aki előre is érzékelhetően nem tudott volna beilleszkedni a közösségbe.
– Ennek a több szálon futó igényességnek azután meg is lett az eredménye…
– Akkoriban könnyebb volt jó közösséget alakítani! Az edzések vagy a meccs után mi még legtöbbször együtt maradtunk, akár órákon keresztül is, majd villamossal vagy autóbusszal mentünk haza. Mi tényleg jó barátnők is voltunk, akik mindig a maximumra törekedtünk, s akár meg is szakadtunk egymásért. Nem éltünk vissza azzal, hogy Bogyi bácsi úgy bánt belünk, akár a hercegnőkkel. Ő soha nem kiabált – ha valaki, ő tényleg többet érdemelt volna már életében is.
– A világbajnoki címet minek köszönhették?
– A játék lényege akkor is az volt, mint ma, csak mára felgyorsultak a dolgok. Az igazság az, hogy minden poszton nemzetközi szintű játékosaink voltak, az együttesnek volt karaktere és ehhez jött a hihetetlen küzdeni tudás.”
– Legszebb játékos éveiben az akkor rangelső magyar klubban, a Budapesti Spartacusban szerepelt, ám a legvégére a Vasasban kötött ki. Miért?
– 1961-től egészen 1969-ig Európa egyik legjobb csapata volt a szövetkezetieké. Edzőnk, Nádori Pál sokáig nagyon jól dolgozott, ám 1968-ban kitört rajta egy fiatalítási kényszer. Akkor 25 évesen már engem is öregnek minősített, így Guricsné Pásztor Erzsikével és Csenkiné Varga Zsuzsával hármasban átigazoltunk Angyalföldre.”
– Ahol Ön mindössze néhány hónapot töltött…
– Igen, mert férjemet 1969 nyarán Mexikóvárosba hívták, ahol a válogatottal komoly sikereket elérve, egészen 1976-ig dolgozhatott. Közben megszületett a fiunk, Laci, aki jelenleg is a Vasas SC sportköri elnökeként dolgozik.
– Később hét évet tölthettek Barcelonában, majd egy újabb két esztendős mexikói munkalehetőséggel fejeződött be a kalandozások kora.
– 1993 óta itthon éltünk boldogan, szeretett férjem távozásával viszont alapvetően megváltozott a helyzetem. Igyekeztem új társaságot kialakítani magamnak, ezért például beiratkoztam a Bridzs Akadémiára is. Mellette rendszeresen teniszeztem, plusz a már fentebb említett elfoglaltságaimat is beszámítva, érthetően állandó időzavarban vagyok.
– Fia tizenhat évesen felnőtt magyar teniszbajnok volt, a folytatás viszont elmaradt.
– Akkor mi elkövettünk egy elég nagy hibát – szerencsésebb döntések esetén valószínűleg sokkal többre is vihette volna Laci a teniszben. Így sincs gond, hiszen az amerikai egyetem lehetőségét végül is ezen keresztül érdemelte ki, a munkáját pedig nagyon-nagyon szívesen végzi és hozzá boldog családapa is. Mi kellene még mindehhez?
(jochapress / Jocha Károly)
