Martinek János: Földházi Zsófinak jó ideig én voltam a gyúrója!

Martinek János azon kevesek közé tartozik, akinek öttusában egy olimpián sikerült megszereznie az egyéni- és a csapatverseny aranyérmeit is. Ez a sportágban egyébként igen eredményes magyaroknak (tizenkét olimpiai bajnokot számlál a magyar öttusázás egyéniben, illetve csapatban) a Rómában, 1960-ban duplázó Németh Ferenc óta egyedül „Janikának” jött össze. A sporttal aktívan (különböző labdarúgó bajnokságokban szerepel) és passzívan (versenybíró az öttusa viadalokon) rendszeresen kapcsolatban álló kétszeres olimpiai bajnok még véletlenül sem öttusázóként kezdte. 

„Mivel édesanyám atletizált és kosarazott is, így talán természetes, hogy én is egészen fiatalon elkezdtem – tornászni. Onnan az uszodába vitt az utam, majd sok máshoz hasonlóan én is a háromtusával kerültem közelebbi kapcsolatba. Malaczkó István is foglalkozott velem, de a legnagyobb köszönetekkel ifjabb Benedek Ferencnek tartozom, aki 1975 és 1983 között irányította a felkészülésemet és a mai napig nagy becsben tartom őt.”

– Mi volt pályafutása legnehezebb próbája?

„Egyértelműen a lovaglás! A legendás Tóth Béla bácsi és Ajtony Ákos vették el a félelmeimet és tanítottak meg az elengedhetetlen fortélyokra.

– Emlékszik-e arra, mikor gondolt először komolyabban a majdani olimpiai szereplésre? És mikor került ez a végy elérhető közelségbe?

„Amikor 1984-ben kijutottam a junior világbajnokságra, felötlött bennem, de szép is lenne…A következő, minőségi ugrást az 1986-os versenyidény hozta meg, amikor ranglistavezető lettem. Ekkor már tulajdonképpen mindent tudtam, amire szükségem lehetett, inkább fejben kellett letisztulniuk a dolgoknak. 1987-ben ismét az én átlagom volt a legjobb, már minden túl egyszerűnek tűnt, amikor 1988-ban, a hazai bajnokságon „ellőttem” magamat. Szerencsémre dr. Török Ferenc kapitány nem változtatott azon csapaton, amely 1987-ben, a világbajnokságon alighanem egyedülálló dolgot vitt végbe. A Vb-n ugyanis az első szám, a lovaglás után 600 pont hátránnyal a 19. helyen állt, s ebből az abszolút veszettnek hitt pozícióból tudtuk feltornászni magunkat a világbajnoki címig.

– Kettős sikere helyszínére, a koreai fővárosra hogyan emlékezik vissza negyedszázad távlatából?

„Mivel Los Angeles számunkra elmaradt, így ez volt az első ötkarikás szereplésem. A világbajnokságok családias hangulata után óriási mértékváltást hozott Szöul, az olimpia. Már a falu is elbűvölt méreteivel, nemkülönben a tízmilliós város. A házigazdák egyébként rettenetesen vigyáztak ránk, alig tudtuk kijátszani az éberségüket, s lerázni testőreinket, amikor bemehettünk a városba…”

– Egy olimpiáról két aranyérmet hazavitt öttusázó is alig van, Ön viszont van, amiben abszolút egyedülinek mondhatja magát.

„Tényleg én vagyok az egyetlen, aki még a hagyományos, ötnapos versenyformában és az egynaposra összesűrített programban is olimpiai érmet tudtam szerezni egyéniben. Bizony, egészen más volt a hagyományos rendszer, amelyben volt ideje az embernek meggondolnia, mit és mennyiben hibázott? A mostani időrend viszont nem sok mindenre ad lehetőséget. 1996-ban, Atlanta évében már bizonyos védettséget élveztem, nem kellett minden versenyen elindulnom és folyamatosan bizonyítanom. Amennyiben hasonló bánásmódban részesülhettem volna, úgy még 2000-ben is jól szerepelek. Ezt a lehetőséget azonban már „megspórolták” tőlem az akkori vezetők.”

– Hat évig dolgozott a honvédségnél, ami bizonyára jó iskolát jelentett. Ám nem ez a legfontosabb, hogy hol, mit, mennyiért. A sporttal való kapcsolata ma is alapvetően jó, folyamatos. sportágában napra kész.

„London előtt is megjósoltam, ha valaki, akkor elsősorban Marosi Ádám hozhat érmet. Az idei Vb előtt is ő az első számú favoritom, de Kasza Robira is nagyon figyelnünk kell majd. Ami pedig a nőket illeti, a legújabb nemzetközi klasszisunkkal, Földházi Zsófival egyfajta munkakapcsolatban voltunk. Ameddig ugyanis nem volt gyúrója, én segítettem ki őt ebben a szerepkörben.