Mátay Dezsőnét a világválogatottba is beválasztották!
Idős, egyedülálló hölgyhöz sem nem illik, sem nem szabad csak úgy bejelentkezni. Márpedig dr. Mátay Dezsőné Vékony Ilona már a kilencvenen is túl van.
Szerencsére leányát, a korábbi fedett pályás világcsúcstartó magasugrót, Mátay Andreát elég régről ismerem, így az utam értelemszerűen első lépésként hozzá vezetett. A civilben matematika szakos tanárnő ajánlását követően már egyenes utam vezetett az idős, kedves hölgy Széna tér közeli, V. emeleti lakásához. A legcélravezetőbb utat választva, a legelején kezdtük a beszélgetést.
– Kilenc gyermekes kiskőrösi családba születtem – említette vendéglátóm. – Három testvérem már meghalt, hatan viszont még itt vagyunk, és nem én vagyok a legidősebb! Szüleim elhatározták, hogy taníttatnak, ezért a négy polgári elvégzését követően az egyházi irányítás alatt működött kalocsai tanítóképzőbe írattak. A sport iránti érdeklődésem és eredményességem hamar kiderült, az apácák viszont nem engedtek el a KISOK-bajnokságra.
– A Testnevelési Főiskolára ennek ellenére felvették.
– 1945 és 1949 között voltam a TF hallgatója. Kollégiumban laktam, és természetesen a TF színeiben atletizáltam is. Akkoriban igen jó eredménynek számított a 150 centiméter. Én ennyit ugrottam a kezdetleges, átlépő technikámmal 1947-ben, az országos bajnokságon, amivel első lettem. Az utánamérésnél azután 148 centivel véglegesítették az első helyemet. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az atlétikai edzésekért nem lelkesedtem, a kosárlabda sokkal közelebb állt hozzám.
– Szerencsére a TF-n kitűnő szakember vezethette be a kosárlabdázás rejtelmeibe.
– Nagyon hálás vagyok mindmáig Kamarás István tanáromnak, akinek felesége, Rohonczy Mária ugyancsak magyar bajnok volt atlétikában, de ő is a kosarazásért lelkesedett. Kamarás később Diósgyőrbe került, ahol igazi kosárlabda centrumot alakított ki. A válogatottba egyébként 1948-ban hívott be az akkori kapitány, Gyímesi János. Amikor végeztem a TF-en, nem a favorizált KASE játékosa lettem, hanem a Vörös Meteoré. Oda azért mentem szívesebben, mert több évfolyamtársnőm is ott folytatta a diploma megszerzését követően.
– Kik voltak az akkori idők meghatározó játékosai?
– Hát először mindenképpen Fekete Ilonát említeném, az ő beceneve a „Nagy Kefe” volt. Húga, a Fekete II. Manci pedig a „Kis Kefe” nevet viselte a sportágon belül. Hajós Ilonát – ő előbb Stieberné, majd Randé Jenőné volt – mindenki csak a „Sica” néven szólított. Rohonczy Mária is egyértelműen ebbe a körbe tartozott.
Vendéglátóm szerényen elhallgatta, hogy természetesen őt is ide sorolták. Az egyik, korabeli cikkben konkrétan mint egy „bűbájos jelenséget” említik Vékony Ilonát.
– Számos világversenyen is ott lehetett, ezekre a tornákra miként emlékezik vissza?
– Természetesen nagyon örülök, hogy 1950-ben, a hazai rendezésű Európa-bajnokságon is részt vehettem. A tizenkettes mezőnyben egészen a döntőig sikerült eljutnunk, ott azonban a Szovjetuniótól 45-32-re kikaptunk. Még abban az évben férjhez mentem Mátay Dezsőhöz, aki szintén kiskőrösi volt. Jogászként kanyargós életutat járt be. Két gyermekünk született: Andrea 1955-ben, Enikő pedig három évvel később jött a világra.
– A kosárlabdázástól viszont csak jóval később köszönt el.
– A budapesti Eb-t követően további két, kontinensvetélkedőn is tagja lehettem a nemzeti együttesnek. Belgrádban (1954) a 4. helyen végeztünk, két évvel később, Prágában viszont ezüstérmeket vehettünk át az eredményhirdetéskor. Elmondanám, hogy a döntő előtt külön felhívták a figyelmünket, milyen fontos számunkra a Szovjetunió barátsága. Végül nyolc ponttal (49-41) kaptunk ki, s ez az ezüstérem megnyitotta előttünk az 1957-es, Brazíliában esedékes világbajnokság felé az utat.
– Ahova sokáig úgy tűnt, nem jut el a magyar válogatott.
Tízes mezben Mátayné Vékony Ilona
– A szövetségnek egyáltalán nem volt pénze. Ha nem siet a „szegény magyarok” segítségére a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség (FIBA), akkor itthon is maradunk. Végül csak elindulhattunk és megszolgáltuk a bizalmat, hiszen az elért 5. helyezésnek azóta még a közelébe sem jutott a mindenkori magyar válogatott. Az egyetlen kivételt a bojkottált moszkvai (1980) olimpia jelentette, ahol Magyarország 4. lett. Ez a brazil túra egyébként is nagyon jól sikerült, jó hangulatban teltek a napjaink, mert kivételesen nem küldtek a csapattal politikai vonalról senkit. Ráadásul engem beválasztottak a nem hivatalos világválogatottba is.
– Brazíliában jól szerepeltek, jól érezték magukat, ám hazafelé bejött egy kis „bibi”…
– Szépen fel voltunk pakolva, ez igaz. Mégis furcsálltuk, hogy edzőnket, az emberileg és szakmailag is kitűnő Szabó János bácsit és Partiné Szabó Ágnest csomagjaikkal együtt félreállították és csak később érkezhettek haza.
– Ön végül 1962-ben, 36 éves korában fejezte be kosaras pályafutását, hogy nem sokkal később már Andrea lánya sportsikereinek örvendhessen.
– A testnevelőknek mindig komoly szerepük van abban, hogy kit és hogyan indítanak el a pályafutásuk elején. Andreának Falkayné Komlósi Magdolna volt a tanárnője, aki az eleven, mozgékony kislányt sikerrel vezette az első időkben. Rendszeresen indult az úttörő bajnokságokon. Ott figyeltek fel rá, amikor a kitűnő szakembertől, Kismartoni Károlytól megtanult Fosbury-stílussal átjutott a 162 centiméter felett. Bár általában figyelemmel kísértem a versenyeit, de amikor 1979-ben itthon, Budapesten fedettpályás világcsúcsot állított fel 198 centiméterrel, akkor éppen nem voltam vonalban. Így az alattunk lakó szomszédtól tudtam meg, mekkorát sikerült átugrania a lányomnak!
– Mostanság hogyan érzi magát és mivel telnek a napjai?
– Annak idején rengeteget bicikliztem, az öcsémmel pedig kézenjárásban versenyeztünk egymással. Azért ez az én korom már elég magas ahhoz, hogy fájjanak a térdeim. Egyelőre még járóképes vagyok, általában háromnaponta elmegyek villamossal az újbudai piacra, ahol a kifőzdék széles választékában mindig találok magamnak három napra előre ebédnek valót. Az Echo-, a Hír- és az ATV Híradóit egyaránt minden nap megnézem, egyébként az Isaura és a Spektrum tévék adásait keresem leggyakrabban. A családom – amelyben már az unokák mellett dédunokáknak is örülhetek – nagy szeretettel vesz körül. Csak a férjem hiányzik, akivel 57 éven át nagyon szép házasságban éltünk…
(MKOSZ / Jocha Károly)
