Meddig fárasztja még Egervári Sándor a fél országot?

Szeretném hangsúlyozni, hogy civilben semmi bajom Egervári Sándorral. Semleges területen nagyon kellemesen el lehet vele beszélgetni, tipikus jó modorú úriember.

Persze az éremnek Egervári esetében is két oldala van. Az egyik oldalon van a megjelenés, a beszédkészség, a „jó csomagolás”. A másik oldalon pedig a szakma. Ez esetben a labdarúgás, ahol per pillanat (még?) Egervári Sándor az első ember. Ő a magyar labdarúgó válogatott kapitánya. Az az ember, aki dönt a válogatott keretről, a konkrét összeállításról, a taktikáról, a cserékről, stb. És a hármas bírói sípszó után ő az, aki megfogalmazza a hivatalos véleményt. Ő hogyan látta a 90 percet, mi volt a jó és mi a csapnivaló?

Nos, a pénteki Románia-Magyarország Vb-csoportselejtező után alapjaiban meginogtam Egervári kapitánnyal kapcsolatosan. Bár az irányítása alatt eltelt három év alatt sem „varázsoltak el a fiúk” a nemzeti együttesben mutatott teljesítményükkel, Bukarestben azután végleg kiderült: mire is képes valójában a magyar labdarúgás elitje?

Átjáróház a védelem, össze-vissza szaladgáló középpályások, tehetetlen csatárok, egy kapura lövés a meccs 90 perce során. Ez összesítve, bizony igen szerény bizonyítvány egy nemzeti tizenegytől, amelynek hivatalosan nagyra törő vágyai vannak.

Egervári Sándor viszont egészen másként látta a történteket, ráadásul nem is akarta kibontani a dolgokat: „„Nem szeretném, ha magyarázkodás lenne, nem is bontanám ki az okokat, de ilyen hangulatban sok játékosom nem lépett még pályára. A román csapat lényegesen jobban játszott, mint Budapesten, gyakorlatilag ugyanazok a futballisták most teljesen másképp teljesítettek, mi pedig lényegesen gyengébbek voltunk” – nyilatkozta a találkozót követően.

Már eddig jutva is döbbenet uralkodott el rajtam, hiszen hogy mondhat ilyet egy kapitány, hogy nem bontja ki az okokat. Akkor, amikor másfél óra is kevés kellett volna legyen az őszinte és részletes önbírálathoz. Egervári úr éppen fordítva gondolta, amikor később kijelentette: „az együttessel szemben nem lehet megkérdőjelezni, hogy előrelépett az elmúlt három évben, kapitánykodása ideje alatt.”
„Nagyon sajnálom, hogy a velünk szimpatizálóknak, az ide utazó szurkolóknak és az otthon ülőknek csalódást okoztunk, kedden egy észtek elleni győzelemmel kárpótolnánk őket, ha lehet.”

Ettől kezdve komoly kétségeim vannak afelől, hogy Egervári mester jó szemüvegen keresztül nézte az elmúlt három év labdarúgó eseményeit. Aligha vagyok ugyanis egyedül, amikor megkockáztatom: az égvilágon semmi számottevő dolog nem történt, ami az említett előrelépést alátámasztaná. Kivéve egy dolgot: a magyar labdarúgásba szinte bezúduló pénzmennyiséget.

Egy más sportágban élvonalbeli edző mondta a meccsről, hogy ezek a „fiúk” egyenesen borzalmasak voltak. Se elől, se hátul semmi érdemi nem történt, a pályán lévők össze-vissza alibiztek. Az előzetesen a legjobbnak vélt Dzsudzsák Balázs meg annyit futott a 90 perc alatt, ami még egy tisztességes bemelegítésnek is kevés lett volna.

    Az illető igazát kár lenne vitatni. Szalai vagy Böde még csak hivatkozhatott volna arra, hogy nem hozták helyzetbe, de Dzsudzsák már ezt sem teheti. Viszont a jól bevált recept szerint fogadkozik, hogy majd az észtek ellen… És ha akkor nem, akkor majd ott van még Andorra is. (Ezt már csak e sorok írója teszi hozzá…)

Egy másik vélekedés szerint ide nem új stadionok kellenek, hanem még a régieket is fel kéne szántani és az egészet nulláról újrakezdeni. Sok pénz megmaradna és sok csalódástól meg lehetne kímélni az örök optimistákat. És akkor Egervári Sándornak sem kellene ilyen nyilvánvaló valótlanságokkal fárasztania a fél országot, hogy márpedig az ő kapitánykodása három éve alatt előre lépett az együttes.

   Amit természetesen csak ő lát így, meg azok, akik ragyogóan megélnek a magyar labdarúgás kútjába dobált milliárdokból.