Még egyszer Szívós Istvánról

A döbbenet nehezen múlik. Utoljára két nappal a halála előtt beszéltem telefonon az olimpiai-, világ- és Európa bajnok vízilabdázóval, Dr. Szívós Istvánnal, vasárnap este pedig már a megváltoztathatatlanról értesültem.

Fotó: MOB

Szívós Istvánt játékosként kevéssé ismertem, kapcsolatunk szép lassan erősödött. A legtöbbet az utóbbi félévben beszéltünk egymással.  Szomorú dicsőség, de az utolsó interjút is nagy valószínűséggel jómagam követtem el vele. Szokatlanul nyílt volt, nem kérte vissza átolvasásra a kéziratot, nem követte a ma egyre divatosabb, bezárkózásos életvitelt. Amikor beszélgetéshez kértem lehetőséget tőle a Dömötör Zoltánról készülőben lévő könyvemhez, habozás nélkül meghívott belvárosi lakásába, ahol természetesen nem csak nettó a vízilabdáról társalogtunk – a felmerült egyéb kérdésekre is egyenes válaszokat adott.

Ottlétem alatt többszörösen is szó esett utolsó munkahelyéről, a Központi Sportiskola vízilabda szakosztályáról, amelyet 2001-től ő vezetett. Szeretettel beszélt a rábízottakról és határozottan kijelentette, hogy ezt a jövőt szolgáló, nevelő-oktató munkát nagyon szívesen végzi és ameddig lesz ereje hozzá, addig szeretné folytatni.

A nála töltött egy órácska során többször is bejött hozzá imádott unokája, a hétéves Ádám, akiről a nagypapa két puszi között áradozva mesélte, hogy éppen a közelmúltban igazolta le őt a KSI, aki jelenleg a legfiatalabb a sportiskolások népes családjában.

Néhány hete Markovitsné Balogh Márta búcsúztatásán futottunk össze a Farkasréti temetőben. Senki nem gondolta, hogy éppen ő lesz a következő, akit el kell majd utolsó útjára kísérnünk!

Nyugodjon békében!

(jochapress)