Mennyire fontos Veszprémnek Nagy László válogatottsága?

Mint a Magyar Kézilabda Szövetség félhivatalosan is deklarált „ellensége”, jelentem: egyáltalán nem örülök a hírnek, mely szerint Nagy László, a magyar férfi kézilabda válogatott jobboldali átlövője kihagyja a január 12-én, Dániában megkezdődő Európa-bajnokságot.

Nem örülök, de egyben azt is hozzá teszem gyorsan: a herce-hurca elejétől kezdődően bizonyosra vettem ezt a végeredményt. Akik ismernek, tudják, ez nem utólagos okoskodás. És csak és kizárólag azért nem írtam meg e véleményemet már korábban, mert még véletlenül sem akartam annak kitenni magamat, hogy idő előtt huhogó vészmadárként emlegessenek. Erre végképp nincsen szükségem.

Ami pedig Nagy Lászlót illeti, eddig még egyszer sem sikerült elfelejtenem leszögezni, hogy a 210 centiméteres, hórihorgas játékos világklasszis, a világ legszűkebb elitjébe tartozik.

Játéktudása szerint, s ezt azért hangsúlyozom, mert emberi megnyilvánulásaival már sokkal inkább a nagy magyar átlag-masszába kvalifikálja magát. A feledékeny magyar sportbarátok nagy többsége pillanatok alatt elfelejtette, miként „hülyítette” az országot reprezentáló nemzeti együttest egészen pontosan 2009. júniusától kerek három esztendőn keresztül. Ahogy kibújt a magyar válogatottban a neki folyamatosan felkínált szereplési lehetőség alól, azt a műsort egészen gyermetegnek, átlátszónak és semmiképpen sem korrektnek lehet minősíteni. A csúcsot az jelentette, miután a Veszprémtől nyilván előnyösebb ajánlatot kapott, mint bárhol máshol, így hatalmas színjáték közepette, nemzeti hősnek kijáró ünnepléssel együtt tért haza 2012-ben, a Barcelonánál töltött tizenkét esztendőt követően.

Ha Nagy akkor azt mondja, kérem, nem jöttek be a számításaim a spanyoloknál, mégis visszatérek Magyarországra, azt is majd mindenki elfogadta volna. Elvégre a legfontosabbnak az számított, hogy Nagy végül mégis magyar színekben játszik a londoni olimpián. Ott, ahol egyébként ismét dicséretesen teljesített; komoly része van a végső negyedik helyezés kiharcolásában.

Ám emberünk nem méltatta egy ilyesfajta, korrekt bejelentésre Magyarországot, megelégedett a három éven át „folyósított” mesélés folytatásával. A legnagyobb valótlanságot akkor mondta ki, amikor így fogalmazott: „a válogatottság nekem mindig is evidencia volt”… Csak azt nem árulta el a kiválóság, ha ez így volt, hogyan sikerült ezt az elkötelezettséget három éven keresztül oly következetesen palástolnia??

Nagy tehát jött, keményen dolgozott és teljesített is. A legfőbb cél, a BL- legjobb négy közé jutás azonban a 2012/13-as idényben- nem csekély bírói „fékezéssel”! – nem jött össze, így arra minimum még egy esztendőt kell várni. A dolgok azonban nem az optimális forgatókönyv szerint alakulnak. Előbb híre ment, hogy visszatérő combsérülése van, de ezt karban lehet tartani. Azután jött a novemberi, a Celje elleni BL-meccsen a térdsérülés, amelyet „erős” másfél hónap alatt nem lehetett (?) kikúrálni. Remélem, sokunk értetlenségét vetem papírra: ha a mostani orvosi diagnózis szerint két hét teljes pihenővel (egyéb beavatkozás nélkül!) rendbe lehet hozni Nagy László térdét, ez a két hét miért nem kezdődött el azonnal, a sérülés megtörténtekor?

Talán bizony fontos volt, hogy a Veszprém hány góllal nyeri a hazai bajnokikat, amelyeken Nagy tesztelve térdét, mennyit bír, ismételten pályára lépett? A Szeged ellen korábban elvesztett meccsen kívül még véletlenül sem kellett volna fiaskótól tartaniuk a veszprémi döntnököknek, akik mégsem vették komolyan Nagy mielőbbi, teljes kigyógyítását. Majd legfeljebb nem megy el a válogatottba.?.

Ez utóbbi mondatot gyorsan zárójelbe teszem, azt viszont nem hallgatom el, hogy a mindenkori veszprémi klubvezetés a korábbi években többször is jelezte döntéseivel: nem olyan fontos számára a magyar válogatott eredményessége. A legjobb példa erre (sajnos, erre is emlékszem, talán lesz, aki megvéd, hogy így történt, ahogy leírom.?.) az 1993-as, svédországi világbajnokság, illetve annak előkészületei. A veszprémi vezérkar nyíltan hangoztatta: a válogatott nem érhet el jobb eredményt, mint amit az 1992-es, barcelonai olimpián elért. Ott nagyon szerény játékkal, ugyancsak „vékony”, tizenkettes mezőnyben lett 7. az akkori veszprémi vezetőedző, Joósz Attila irányította nemzeti együttes.

Mi is történt a svédországi Vb előtti utolsó, három hetes edzőtábor első napjának reggelén? Telefonhívás érkezett Hajnal Csaba úrtól, az akkori szövetségi kapitányhoz, Kovács László úrhoz. Ebben a tájékoztatásban Hajnal közölte a kapitánnyal: az első számú válogatott jelölt beállót, Jurij Zsitnyikovot elengedte nyolc napra, hogy meglátogassa Oroszországban beteg édesapját. Nos, egy ilyen villámvizit – ha valóban indokolt – lebonyolítható lett volna 3-4 nap alatt. S mit tetszenek gondolni, mikor került elő az akkor valóban kiváló, abszolút legjobb beállónak értékelt Zsitnyikov? Éppen az edzőtáborozás utolsó, huszonegyedik napján… S hogy még véletlenül se lehessen félreértésről beszélni, ezen edzőtábor előtt a válogatottba jelöltek közül az ugyancsak veszprémi kapus, Perger Zsolt és a jobbszélső Török Lajos is „lemondta” a válogatottságot. És ugyancsak kitért a nemzeti színekért való fellépés elől az a Marosi László is, aki a német Bundesligában, a Lemgo együttesében éppen Mocsai Lajos játékosaként a „legjobb külföldi” minősítést is kiérdemelte. Ilyen veszteségek után Magyarország végül jó játékkal ugyan, de csak 9. lett – teljesült tehát a meghirdetett veszprémi óhaj!

S mi történt most? Nagy László nem mondta le, csak a klub vezetői, orvosai, s maga Nagy sem tettek meg mindent azért, hogy a sérülést idejében kikezeljék. „Lacika” tehát játszogatott az érdektelen bajnokikon, majd decemberben elkezdődött a sérülés „lebegtetése”. A bizonytalanságban tartás január elsején szűnt meg, orvosi közlemény megjelentetésével.

Miután Mocsai Lajos kikerült a veszprémiek erőteréből, megtehette, hogy finoman bár, de ő is nehezményezi a dolgok ilyen formában volt megtörténtét. „Sajnos el kell fogadnunk a vizsgálat eredményét…. szerencsésebb lett volna, ha a sérülés kikúrálása megtörténik, ami talán elérhető lett volna a decemberi, bajnoki mérkőzéseken való részvételének mellőzésével.” – mondta többek között Mocsai Lajos kapitány.

Ezek után marad a következő feladat Nagy László számára: a BL-ben helytállni. Arra nem is merek gondolni, mi lenne, ha újabb sérülést szenvedne el? Bár a veszprémiek pánikszerű gyorsasággal történt igazolása (Mocsai Tamást vásárolták ki fél esztendőre a Hannover-Burgdorf Bundesliga együttesből) azt sejteti, egy kicsit megijedtek a Bakony alján. Fokozhatja a bizonytalanságot, hogy a már 36. évében járó Mocsai legutóbb ismételten sérült volt, öt bajnokit kellett kihagynia, s az utolsó meccsén is csak tíz percet töltött pályán. Kérdés, mennyire éri utol önmagát január 12-ig, illetve a későbbiekben miként tudja majd tehermentesíteni Nagy Lászlót – amint a klub hivatalos honlapja fogalmazott leigazolásával kapcsolatosan.

Mocsai kapitány halk sóhajtozása teljesen érthető, de kit érdekel most, mit mond Mocsai? Elvégre a kialakult helyzetet nagy valószínűséggel meg lehetett volna oldani, ha a Veszprém nem játszatja Nagyot az érdektelen bajnokikon, hanem elsődleges célnak tekinti a mielőbbi, teljes rehabilitációt. Ám – mint az 1993-as rémtörténetből is kiderül – a veszprémi klubérdek egyáltalán nem mindig esik egybe a válogatott érdekeivel.

  Akinek pedig ez nem elég világos, kérem, gondolja csak végig egy kicsit a történteket…