Mennyit fizetnek büntetésként a 30 milliót elpackázó szombathelyi labdarúgók?

Nem Mészöly Gézán múlott. Fotó: Nyugat.hu

Mivel a komoly bajnokságokkal ellentétben a magyar labdarúgók fizetései, prémiumai és egyéb juttatásai a személyiségi jogokra való tekintettel titkosak, ezért sokszorosan meg kell becsülni az olykor mégis kiszivárogtatott részleteket. Azt a hírt például, amely szerint a szombathelyi „aranylábúak” a Magyar Kupa legjobb tizenhat közé jutásért a „bivalyerős”, harmadosztályú Érd ellen potom harmincmilliós prémiumért játszogathattak.

Bár e témakörben már nem egykönnyen lepődök meg, azért ez a kis „apróság” csak megmozgatta a fantáziámat. Tóth Miklós, a Haladás ügyvezetője ugyanis megnyugtat a sportnapilap hasábjain, hogy (a harminc milliócska) „a mi szintünkön ez azért sok pénz”. E kijelentésből mindjárt adódik legalább két kérdés: mi a nem kis pénz kategóriája a Haladásnál jóval gazdagabb Ferencváros vagy éppen Videoton gazdálkodásában? És ugyan más élvonalbeli labdazsonglőrök mennyiért botorkáltak 90 percig, hogy bekerüljenek a Magyar Kupa legjobb 16 együttese közé?

Talán jobb lenne nem is tudni a konkrét összegeket, amelyekkel kapcsolatosan tényleg csak véletlenül és „nagy néha” kerül ki valami a köztudatba? Mert valóban elkeserítő lehet a „fiúk” számára, hogy csak egy „harmincasért” léphettek pályára. Azt sem lehet „természetesen” tudni, hogy ez a 30 „milka” hányfelé osztódott volna, de azért az valószínűsíthető, hogy az érdekelt játékosok mindegyike milliós tétért játszhatott.

Az eredmény ismeretében ennyi pénzért csak kis foci járt, a Haladás kasszájában pedig bennmaradt a prémium. Gondolom, nem vagyok egyedül, amikor arra is kíváncsi lennék: az esetleges kiesésért mekkora összeget fizettek be a játékosok  a klub számlájára? Nagy a gyanúm, hogy egyetlen fillért sem!? Még nagyobb baj annál, hogy a 16 közé jutásért már ekkora pénzeket (máshol esetleg még többet?) ajánlanak fel, valószínűsíthető ellentételezés nélkül. Felteszem, ha kiesés esetén a fiúknak kellett volna harminc milliót befizetniük, megszakadtak volna a pályán, de erről a lehetőségről nem történt kiszivárogtatás. Arra meg végképp rágondolni sem szabad, továbbjutás esetén a nyolc közé kerülésért mennyi lett volna a felajánlott prémium!?

 A Videoton valamivel keményebbnek tűnt. Ők ugyan nem jelezték, mennyiért „bűvészkedtek” fiaik, akik szombathelyi kollégáikkal ellentétben el sem jutottak a tizenegyes rúgásokig, hiszen a 90 perc alatt 2—1-re alulmaradtak a szintén III. osztályú Budafok ellenében. Arról persze a „Vidi-Művek” sem nyilatkozik, hogy mennyi lesz a focistáik büntetése,(és hány millió volt feldobva az esetleges győzelemért…) de azért az a félmondat így is „beszédes”, amely szerint Juhász Roland csapatkapitány úgy érzékelte, egyeseknél gond volt a hozzáállással.

Ez a döbbenet csúcsa. A nyilvánvalóan havonkénti milliós fizetésekért egyeseknek nem volt kedvük megszakadni a pályán. Pedig ez lenne a legkevesebb, amit megtehetnek, hiszen tehetség dolgában legtöbbjük igen szerényen áll. Leginkább könyvből tanulták a labdarúgást és így vergődtek el a mi igazán színvonalas bajnokságunk legfelső osztályába. Közülük sokan nem tehetségesebbek a maguk helyén, mint sok ügyes árufeltöltő a nagyáruházakban. Azzal a különbséggel, hogy utóbbiaknak nem milliókért, hanem, nettó 80-90 ezer forintokért muszáj kellően motiváltan hozzáállniuk, mert különben még ezt a pénzforrást is elveszíthetik…

Sajnos, a pénz továbbra is dől a magyar fociba, mert a magukat naivnak tettető vezetők azt hiszik, az állandó tétemelésekkel emelkedni fog a színvonal. Pedig ez még véletlenül sem igaz, ezt ők is tudják, de ha több a pénz a fiúknak, akkor a vezetőknek is többet kell kapniuk…A színvonal pedig mindjárt kiderül, mennyit is ér, ha szembekerülnek például az albán bajnokság második helyezettjével.

Ám ez a riasztó nemzetközi eredménytelenség sem gondolkodtatja el az illetékeseket. Inkább tovább „vattázzák” a hazai legjobbakat, akiket a legkülönfélébb módon védenek. Itt van például a Magyar Kupa, amelynek elnyeréséért a legjobb nyolc közé már csak kétszer 90 percen keresztül lehet továbbjutni. Ez is nyilvánvalóan a „nagyokat” védi, hiszen két meccsen mégis csak több esélyük van az élvonalbelieknek a III. osztályúakkal szemben, mintha csak egyszer kellene megmérkőzniük. Nehogy már megessen az a szégyen, hogy a legjobb négy közé esetleg több alsóházi klubocska is beküzdhesse magát!

Hogy a fentebb vázolt visszásságok mennyiben segítik a magyar labdarúgás színvonalának emelkedését? Félek, az adódó kérdésekre még a majdnem mindent tudó Csányi Sanyi bácsi sem tudna egyértelműen megnyugtató válaszokat adni.

Így pedig marad a magyarok örök optimizmusa és a távoli, szép tervek folyamatos emlegetése…