Merre tart Kovács Ágnes?

Felsorolni sem könnyű, mi mindennel foglalkozik a 200 m-es női mellúszás egykori királynője, de „egyvalami” kiemelkedik közülük. A három ötkarikás játékokat is megjárt sportoló három diploma után is nagy erőkkel tanul – a Berkeley Egyetemen –, doktorit ír az élsportolók és a média kapcsolatáról, és a budapesti olimpiai pályázat sportolói bizottságának elnöke, valamint a Testnevelési Egyetemen tanít is. De ezer teendője között is prioritást élvez 5 éves fia, Dominik.

– Nagyon fontos számomra, hogy ott legyek a kisfiammal, amikor este elalszik – nyitja gondolatait Kovács Ágnes, hozzátéve, hogy úszó akadémiáján kvázi tanítványaként is találkozik gyermekével.

Doktorija témaválasztásáról pedig így vall:

– A lehető legközelebbről éltem át, ahogy a közszolgálati tévé mellett megjelentek a kereskedelmi csatornák, majd a celebkultúra. Emlékszem, 16 évesen, a sevillai vizes Eb-n a magyar úszók közül csak én tudtam nyerni. Első lettem 100 mellen, ott állt egy csapat újságíró, és bár nem nagyon szerettem akkor nyilatkozni, de válaszoltam a kérdésekre. Két nap múlva jött a 200, amit szintén megnyertem, és a döntő után megint ott álltak a riporterek. Szó szerint elszaladtam előlük, mert nem értettem, miért jönnek megint, hiszen két napja én már mindent elmondtam. Ők meg mikrofonnal a kezükben kergettek a műugró medence körül. Kiabáltak, hogy álljak meg, így tettünk meg egy-két kört, aztán válaszoltam. Akkor mindenfajta tudatosság hiányzott a médiához fűződő kapcsolatomból, meg persze kislány is voltam. Azóta megértettem, hogy mi miért van, ezt is tanultam Amerikában, és nagyon izgalmasnak tartom, hogy azóta hová fejlődött mindez.

Kovács Ágnes már gimnazistaként sem volt magántanuló, mégis le tudott érettségizni az élsport mellett.

– Amikor bekerültem a gimnáziumba, már akkor tudtam, hogy ez nekem fontos, mert tisztában voltam vele, hogy a sportkarrier bármikor véget érhet, de a tanulás hosszú távra szól. Volt úgy, hogy nehezen fogadták el az edzőim, de megértették, hogy ha nem tanulok rendesen, ha nem tudok helyt állni az iskolában, az vissza fog venni a sportteljesítményemből, mert a lelkiismeretem nem lesz rendben – fogalmazott a korábbi sportoló, aki a Sydney-i olimpia előtti évben épp az érettségi miatt nem ment edzőtáborba. Azután mégis olimpiai bajnok lett 2000-ben, ezt megelőzően pedig három aranyat is nyert az Eb-n, élete legsikeresebb világversenyén.

Ha csak úsznia kellett volna, visszagondolva úgy értékeli, nem ment volna neki, a tanulás viszont nagyon jól kiegészítette az úszás monotonitását.

– Ha az ember csak egy dolgot csinál, akkor nehezebb megélni az egyes hullámvölgyeket, de ha van mellette más is, akkor elég nagy az esélye, hogy valamelyik területen siker éri. Már tréningeket is tartok ezekben a témákban, ahol a sportkarrieremből és a civil életemből is tudok példákat mondani.

Kovács Ágnesnak a Testnevelési Egyetemen már osztálya is van. Nagyon szeret tanítani, előadásokat tartani, élvezi a tréningeket is, amiket vezet, ehhez is kapcsolódnak a Berkeley-n folytatott levelező tanulmányai, ahol márciusban végez.

– Valójában minden mindennel összefügg, így nem annyira megterhelő – véli tevékenységei egészéről az egykori úszónő. – Tudom, hogy ez, amit most csinálok, egy hosszú távú befektetés, és ez motivál arra, hogy végigcsináljam.

Hogy 2000-ben olimpiai bajnok akart lenni, arra az 1996-os, 15 évesen szerzett bronz tüzelte fel. A visszavonulás vágya viszont fokozatosan tört rá.

– Igazából már a 2006-os budapesti Eb-n, amikor hazai közönség előtt nyertem három érmet, akkor éreztem, hogy most kerek minden, és ennél kerekebb már nem lehet. Azután az olimpia előtti egy évben, amikor megkezdtük a felkészülést, egyszerűen nem láttam magam Pekingben. Azt éreztem, hogy ez nem megy nekem. Elfogyott a motiváció. Fájtak az edzések, fáradt voltam, kezdtek más dolgok is érdekelni, ami azt gondolom, egy 27 éves nő esetében normális. Nagyon örülök, hogy akkor abbahagytam.

Magára a visszavonulás pillanatára így emlékszik vissza.

– Hosszú évek után egyik reggel egyszer csak felébredtem edző, utasítások, napirend és célok nélkül. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nagyjából fél évig tartott mindez. De én – akkor már 25 év napi szintű úszás után – nagyon vágytam a szabadságra, arra, hogy valami mást csinálhassak.

Pekingben a 200 női mell döntőjén a lelátón ült, és semmiféle hiányérzete nem volt, tehát tudta, hogy jól döntött.

– Nagyon jó sokáig sportolni, ez tény, de utána nehéz az integráció a társadalomba. Én pedig szerettem volna már a másik életemet felépíteni. Eldöntöttem, hogy mit szeretnék a továbbiakban, megfogalmaztam a céljaimat magamnak a civil életben, és szépen lassan megtaláltam a helyemet. Az viszont érdekes, hogy az igazi tudatosság csak azután jött vissza az életembe, hogy anya lettem.

(origo.hu)