Miért menne Balczó András Paksra?

Ritka jubileumot ér meg az a földi halandó, aki 75. születésnapját épségben, egészségben ünnepelheti. Korunk egyik kiemelkedő, karizmatikus egyéniségének, a háromszoros olimpiai- és tízszeres világbajnok öttusázójának, Balczó Andrásnak megadatott ez. Most majd mindenki őt ünnepli. Azt az embert, aki következetesen szerényen, a népszerűséget egyáltalán nem keresve éli mindennapjait felesége, az egykor olimpiai bronzérmes tornásznő, Császár Mónika, tizenkét gyermeke és (egyelőre még csak) hat unokája társaságában.
És közben járja az országot, a kétezervalahányadik közönségtalálkozónál tartva. Hogy mondandója mennyire állandó, mentes a változásoktól, azt az itt következő beszélgetés is tanúsítja. A 2003-ban volt beszélgetés írásos változata ugyanis kilenc évvel később, 2012-ben megjelent, negyedik „Ötkarikás beszélgetések” című könyvemben szó szerinti ismétlésben látott napvilágot. Talán hozzásegíti az itt következő írás elolvasása a kedves érdeklődőket Balczó András jobb megismeréséhez.
Isten éltesse a nemzet Balczó Bandiját!

Az ötvenes évek legnagyobbjai – elsősorban pedig Helsinki magyar aranyesőjének főhősei – is elfogytak a hatvanas évek elejére. Az 1954-es, balul sikerült berni VB-döntővel kisebbfajta gyász borult a magyar labdarúgásra, s annak népes szurkolóhadára. Ráadásul 1956-ban az akkori magyar világklasszisok közül is jó néhányan sokan szétszéledtek, szerte a világban keresték a boldogulásukat. A „Száguldó őrnagy”, azaz Puskás Ferenc meg sem állt a Real Madridig, miként a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlót sem láthatta itthon lelkes közönsége, hiszen profiként legközelebb is csak Bécsben mérkőzhetett. Ez a 240 kilométeres távolság azonban akkoriban egyenlő volt a világvégével, lévén a határok földi halandó számára gyakorlatilag átjárhatatlanok.
Ebbe a vákuumba lépett bele – persze akaratlanul – Balczó András, aki húszévesen már világbajnokságon szerepelhetett, s az 1958-ban volt bemutatkozását követően egészen 1972-ig a sportág legelső vonalában csatázott, miközben olimpiai és világbajnoki győzelmekkel lett gazdagabb. A kívülről és távolról figyelgető szurkolónak úgy tűnt, Balczó rendkívül zárkózott ember, aki mégis többet tudott adni, mint hasonlóan sikeres társai. Talán az 1969-es, hármashatárhegyi nagy futását lehetne ilyen kiemelkedő eseményként említeni, majd az 1977-es esztendő belpolitikai vihart is kavaró eseményét, a „Küldetés” című filmet, amelyben életfilozófiáját nyíltan felfedte, s egyben utat is mutatott.
Balczó – akiből kis túlzással a fél sporthivatal tíz évig élt a sportcentrikus időkben – visszavonulását követően, nyilvánvalóan politikai okokból – méltatlanul háttérbe szorult. Arról az emberről, aki minden idők legjobb magyar sportolói között is a legelsők közé tartozik eredményei alapján, hosszú időn át gyakorlatilag hallani sem lehetett. A nyolcvanas években egy tévéműsorban a korábban felvett anyagot kissé „átszabták” – ezt követően elhatározta: többé csak egyenes adásban nyilatkozik. Ilyen, igazán kemény beszélgetésre mindössze egyre emlékezem, amelyet a közelmúltban tragikus hirtelenséggel eltávozott kitűnő rádióriporter, Molnár Dániel folytatott Balczóval, még 1989-ben. Ebben az egyórás, a Petőfi rádióban (nem kimondottan csúcsidőben, kora délután, 14 és 15 óra között) sugárzott adásban talán a legnagyobb döbbenetet az okozta a hallgatóságban, amikor Balczó azt mondta, hogy „nekem van a legjobb védőügyvédem”, aki Betlehemben született és Názáretben nőtt fel.
Hivatalosan azóta is csak elvétve lehet hallani az ország Balczó Bandijáról, aki annak idején minden magyarnak oly sokszor megdobogtatta a szívét. S most hozzá készülök budakeszi házába: a háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok egykori öttusázóhoz, akinek az élete 1973-ban történő visszavonulását követően alapjaiban változott meg. Ahhoz a Balczóhoz, aki négy és féléves, első házasságát követően 1975. szeptember 6-án feleségül vette az 1972-es, müncheni olimpián bronzérmes magyar női tornászcsapat tagját, Császár Mónikát, aki 12 gyermekkel ajándékozta meg őt.
Gyorsan fellapoztam hát Dávid Sándor „Balczó” című könyvét (amelyben nem kis örömömre, még 1973-ból származó dedikációval rendelkezem), hogy a legelső időkből is tudjak valamit róla. Arról, hogy kilencéves korában átúszta a Kőröst, a debreceni, majd nyíregyházi diákévekről, s a lovak iránti vonzalmáról, amellyel barátja, Hecker Valter oltotta be, egyaránt illik tudni. Az első úszóedzéseit még Debrecenben vezette Haris Antal, futását Nyíregyházán, a helyi VSC-ben Bánfalvi Miklós irányította, a háromtusa rejtelmeibe pedig Heringh Tibor vezette be. Ezt követően már az első, székesfehérvári háromtusaversenyén figyelt fel rá későbbi mestere, Benedek Ferenc, aki a következő erőpróba, a budapesti Ob után ezt mondta későbbi tanítványáról: ”Azt kell mondanom, a futásába szerettem bele. Ettől eltekintve olyan volt, mint a többi. Sőt, egy kicsit mamlasz, vékonydongájú gyerek, akin látszott a jó nevelés, de szemre nem ígért sokat. Hanem a futása nem hagyott nyugodni. És még valami. A fanatikus elszántság látszott verseny közben az arcán, s hihetetlen akaraterőt véltem kiolvasni a szeméből.”
A többit már nagyjából tudtam, illetve csak nagyon felszínesen. A készülés utolsó állomásaként ezért még gyorsan elolvastam néhány sort Bandinak a családról alkotott véleményéről. Ezek még 1960 karácsonyán, 22 éves korában íródtak a naplójába.
„Sok helyen találtam a rádióban Stille Nachtot, mindenütt kórus énekelte, ez is bizonyítéka, hogy az emberek egymásra vannak utalva. Egyedül nem lehet örülni úgy, mint valakivel vagy valakikkel együtt; az örömöket meg kell osztani és a bánatot is. Úgy éreztem, amikor az éneket hallgattam, hogy egy-egy embernek önmagában nincs értelme. A családnak nagy jelentőséget kell tulajdonítani, mert onnan kaphat tanácsot, segítséget, melegséget az ember.”
A felszínes előkészületek birtokában megérkeztem Budakeszire, ahol némi időpont egyeztetés eredményeként mind a 12 gyereket otthon találtam, a szülőkkel egyetemben. A fotózást megejtve a kellemesen szellős fészerben, a Bandi által készített asztalt és padokat vettük birtokba. Segítőkészsége jeléül nem várta meg, amíg kiizzadt kérdéseim egyikével előállok, hanem mindjárt belevágott.
– Amikor 1983-ban eldöntöttem, hogy vége, nem folytatom, úgy néztem vissza addigi önmagamra, mintha az egy másik ember lett volna. A sok évre szóló „elszánódás”, hogy annak végén majd lesz valami – megszűnt. Tíz évig mindig csak arra vártam, hogy egyszer csak rám bízzák a sportág irányítását, miközben folyamatosan azt éreztem, mindent elkövetnek azért, hogy kiutáljanak onnan. Előbb a klubomban, a Csepelben töltöttem az időt, majd 1978-tól egészen 1983-ig a Tattersalban belovaglóként dolgoztam. Rájöttem arra, hogy az a nyolc-tíz év, ameddig önmagam edzője voltam, rengeteg tapasztalatot hozott, s meg is volt bennem az akarás a sportszakmai irányításhoz. Úgy gondoltam – én, kis naiv! -, hogy nekem jogom és kötelességem erre a feladatra igényt tartani. Azzal azonban nem számoltam, hogy aki bármely területen igazolta az elhivatottságát, szakmai alkalmasságát, annak mindez önmagában még nem elég. Valami extrát kellett volna nyújtani – itt párttagságra, vagy egyéb szolgálatokra gondolok. Márpedig én ezeken a vonalakon semmi pluszt nem tudtam és nem is akartam felmutatni.
A puszta tény mindenki előtt ismert: Balczó végül is sosem lett a magyar öttusasport szakmai vezetője, ha úgy jobban tetszik, szövetségi kapitánya.
– Nagy élmény és megkönnyebbülés is volt számomra, amikor megvilágosodott: ezt így tovább nem szabad csinálnom. Pontosan emlékszem a napra: 1983. szeptember 13-án történt. Bementem a lovardába, leadtam a szerelésemet, a magammal vitt demizson bort meg szétosztottam a többiek között. Közben Isten mintha azt mondta volna: „Bandi, szolgaságod évei kiteltek, szabad vagy”, miközben nagy megkönnyebbülést éreztem. Úgy voltam vele, mint az a menyasszony, aki tíz évig vár, miközben a vőlegénye egyre csak hitegeti. Szóval az ilyen vőlegény semmiképpen sem korrekt, annak vissza kell küldeni a jegygyűrűt.
Balczóról köztudott, hogy magáról a sportról, a sportban elért eredményekről, a lexikális történésekről nincs különösebb mondanivalója. A miértekre, az összefüggések megvilágítására azonban mindig szívesen vállalkozik.
– Olyan, nagymennyiségű akarást kaptam a sporttevékenységemhez, ami szinte magától vitt előre. A tévedés ott kezdődik, amikor valaki ezt az akaraterőt önmagának tulajdonítja, a forrást önmagából eredezteti. Nem veszik észre, hogy ez az akaraterő Isten ajándéka. Én ebből kaptam egy nagy adagot – nincs benne önérdem. Ha viszont valaki a teljesítményétől büszkévé válik, az nagy tévedésben van, legyen bár mérnök, király vagy éppen országgyűlési képviselő. Nagyon jó, ha valaki rendelkezik kellő akaraterővel, képes kiemelkedő teljesítményre, de ha nem fedezi fel minden jó forrását, a Teremtőjét, akkor az illető a lényeges kérdésekben garantáltan eltévelyedik. Általában mondhatom, nagyon rosszul gondolkodik az, aki nem kalkulál azzal, hogy az élet egyik része a halállal véget ér, a másik pedig a halállal kezdődik. Ha az emberek azt gondolják, az élet végén átmegyünk valamiféle álom nélküli alvásba, ahol nem lesz rákérdezés, az rosszul gondolja. A legáltalánosabb teória az, hogy Isten – ha van – távol van, nem ér rá ide figyelni. Egyébként meg a kezemben a sorsom, amellyel én rendelkezem.
Elérkeztünk arra a területre, amelyről Balczó mindig is szívesen fejti ki gondolatait, amikor erre lehetősége adódik.
– Isten nem megismerhető, Jézus viszont konkrét, aki emberi alakot öltve megjelent itt a földön. Amit csinált, az világos és egyértelmű, azért jött, hogy Istent bemutassa. „Én és az Atya egy vagyunk”, „aki engem látott, látja az Atyát ” mondta. Az egyszemélyes és az össznemzeti eltévelyedés összefügg azzal, hogy a Jézus-kép mennyire van elhomályosodva. Kényszer-kapcsolat áll fenn: Jézust kiütni-leütni, s helyére behozni bárkit vagy bármit, csak róla ne kelljen hallani! Az emberek nem akarják elfogadni, hogy a fizikai és a szellemi világ közötti érintkezési pont maga Jézus neve. Számos társaságban már Jézus puszta felemlítésétől is a legtöbben idegesek lesznek.
Itt érdekes hasonlattal élt a kereszténység lényegével kapcsolatosan. E szerint Jézus neve olyan, mint kofferon a fogó. Istenhez a fogón, a kapaszkodón, vagyis Jézus nevén keresztül lehet közeledni.
– Olvashatjuk a Szentírásban „aki az ő nevét segítségül hívja, megmenekül”. A kérdés ezek után az, van-e készenlétünk arra, hogy Jézus nevét hívjuk segítségül. Megint más kérdés, hogy mennyire tudok hiteles lenni, azt előrebocsátva, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Milyen hatást váltok ki a környezetemből, milyen behatások érik részemről a gyermekeimet? Látszólag semmi különös, hiszen ha megkérem őket, vigyék ki a szemetet a kukába, hát várnak vele akár egy órát is. Amikor viszont a paksi atomerőművel kapcsolatban elég furcsa dolgok jutottak a tudomásomra, s ki is jelentettem: ha emberek tíz- és százezreit tudom megmenteni, bármikor megyek Paksra, veszem a búvárruhát és felhozom azokat a pasztillákat. A feleségem erre rémülten megszólalt: „de mi lesz a gyerekekkel?” Megnyugtattam, a halott apák jobban nevelnek, fentről több segítséget kapnának; a családomat egy ilyen lépéssel még jobban az Istenre „lőcsölném”. Ezt követően pillanatok alatt két fiam is csatlakozott hozzám – ezek szerint nem sikerült annyira elrontanom őket. Torokszorító volt.
Közben teltek az órák: Mónika, a mindentudó háziasszony a már korábban eltüntetett szendvicsek után egy adag frissen sült csokoládés-lekváros piskótával kedveskedett. Bandi pedig mondta tovább, ami kikívánkozott belőle.
– Az ember a szüleit, a testvéreit, meg a rokonait kapja, s ez vonatkozik a csapattársakra is, akikkel persze hosszú évek óta semmilyen kapcsolatom nincsen. Némelyik azonban mintegy átugorja ezt a tagadhatatlan tényt, s olyanokat nyilatkozik rólam, hogy azt hiszem, rosszul látok-hallok! Ismétlem, semmiféle kapcsolatom nincs velük, a sugárzó gyűlöletet viszont érzem a mondókájukból, a tévében, a rádióban, vagy a sajtóban megtett nyilatkozataikból. Egészen más a helyzet a baráti körrel, amelyben az alkati és természetbeli különbségek fölött a hasonló gondolkodás a lényeg. A legtöbben persze innen, Budakesziről valók, hiszen húsz éve élünk itt, a közben egyre szaporodó családunkkal.
Ekkor már a harmadik vendég érkezett. Utóbbi – Pálvölgyi Miklós, a 2004-es olimpiára készülő magyar öttusa válogatott szövetségi kapitánya – nem volt bejelentve. Ő a „macskaugrásnyira” lévő Budajenőn lakik, láthatóan otthonos Balczóéknál. Egy meghívást hozott dr. Gótzy Gyula főorvostól, a „Királyréti Lovas Napok” főszervezőjétől, amit Balczó udvariasan és sajnálattal elhárított, mivel az adott időben éppen egy hetet Mónikával Hévízen szándékoztak tölteni. Némi meglepetésemre sportról is szó esett, nevekről, meg a különböző tusákról is, amelyekről Bandi rövid mondatokban, még véletlenül sem presszionáló véleményeket mondott.
– Ő azok közé tartozott, akivel mindig szót tudtam váltani – vette vissza a szót Pálvölgyi távozását követően a házigazda. – Ha én lettem volna a kapitány, őt szerettem volna magam mellé venni munkatársnak. Jól „emészt” az agya, nem színlel, egészséges derűvel viszonyul a világhoz, s ami nem utolsó dolog: nincs benne gőg! Persze ez már más sportág – váltott vissza a jelenbe -, mások a körülmények, a követelmények, a lehetőségek, egy szóval: minden más. Annak idején Nyíregyházán ha kaptam egy úszóköpenyt, az óriási szám volt. Ma a tizenéves gyerekek tízezreket kapnak, s meg sem rebben a szempillájuk…
Hangjában még véletlenül sem volt valamiféle disszonancia. A mai öttusáról is szólt, amelynek zsugorított programjában egy hét alatt akár háromszor is „halálra futhatod magadat”. S hova lettek azok a jó kis tizennégy órás vívások; ma két és fél óra alatt is lemegy ez a szám…
– A közelmúltban voltam a Tattersalban – egykori világhírű lovasedzőnk, Tóth Béla bácsi szobrát avattuk. Hosszú oldalakon írtam le előzőleg a Béla bácsit majdan méltató szavaimat, amikor egészen váratlanul egy más, komplett mondat került tollvégre: „a sport szenvedésbe ágyazott gyönyörűség”. Ajándékba kaptam e szavakat úgy, mintha beszólt volna valaki: ezt írd le! S bár nem direkt Tóth Béláról szól, de mégis igaz, hiszen a mi sportbeli szenvedéseinket ő is segítette gyönyörűséggé változtatni. Egyébként a sportban is, a civil életben is a szenvedés és a gyönyörűség összetartozik. Ha valaki a szenvedést kerüli, igazi megérkezettsége sem lehet. A nehéz munkát azért kell elvégeznünk, hogy rászolgáljunk az élvezetes pihenésre. Egyébként pedig a legnagyobb gyönyörűség a kilátástalannak bizonyult küzdelem feladása, amikor mindent megtettem, miközben meg nem engedett eszközt nem vettem igénybe.
Elmondta, semmiképpen sem ellensége a sportnak. Akkor sem szólt egy rossz szót sem, amikor a 22 éves joghallgató Barnabásról kiderült, reggelente öttusa úszóedzésekre jár. A tizennyolcadik éves Bálintot ő vitte el a kiemelkedően eredményes vívómesterhez, Udvarhelyi Gáborhoz. A 16 éves Saci pedig hetente háromszor jár a Margitszigetre, a műúszók közé. Nem erőlteti egyiküknél sem, mert tudja, hogy a sport – még ha eredményes is – nem végcél. Az út a fontos, ami a cél felé visz. Nem nyilatkozik, mert nem akarja befolyásolni őket.
– Éppen elégszer megnyilvánulok sok ember előtt; ezek a megszólalások már kísérői az életemnek. A robbanásszerű változást a „Küldetés” bemutatását követő időszak jelentette, amikor először a rendező Kósa Ferenccel, majd később már egyedül jártam ezekre az úgynevezett filmankétokra, amelyek azután a nyolcvanas évek vége felé már inkább közönségtalálkozókként szerepeltek a köztudatban. 2002 nyaráig legalább kétezer ilyen programon vettem részt, amelyek megvallott célja az evangelizálás. Én a MIÉP kampánygyűléseket is mindig erre használtam fel; a nemzet szolgálatának egy lehetőségét láttam ezen alkalmakban is. Nem hallgathatom el, hogy a demokrácia a látszatkeltés államformája egy olyan nemzetben, ahol az emberek alul- és félretájékozottak a legfontosabb kérdésekben. Akiket a médiákon keresztül befolyásolnak, s el is hitetik velük, hogy mindent tudnak és látnak, és már futnak is a szavazófülkékbe. Meggyőződésem, hogy nemzetünk számára emberi megoldás nincsen. Akinek azonban tudomása van arról, hogy az Isten nem a hátát mutatja nekünk, csak másképpen szeret minket, mint ahogyan azt mi elvárnánk tőle, annak már nyert ügye van.
Bandi megerősíti, az Isten bölcsessége hosszú távon nyilvánul meg. Őt is mennyi bajból, vereségből húzta ki, hogy azután a végén megajándékozza egy feleséggel és 12 gyerekkel…
– Korábban, úgy ötven-hatvan-nyolcvan évvel előbb ez még egyáltalán nem számított csodának! Ma viszont a tizenkét gyermekes embernek kellene magyarázkodnia, legalábbis a társadalmi közgondolkodás szerint. Pedig ez annak a dolga lenne, aki az Isten által meghatározott rendet tagadja. Egészséges családokban, ha a férj és a feleség nem gyűlölik egymást, s nem tesznek a gyermekáldás ellen, akkor a házasságukban utódok születnek, akikkel nem büszkélkedni kell, hanem megköszönni őket. Sajnos, ezen a téren egészen más a helyzet a világban. Nem a házasság megáldását igyekeznek elfogadni, hanem családtervezéssel foglalkoznak. Szerintem ez a kérdés csak így válaszolható meg: vagy család vagy tervezés!
Itt hosszan és finoman árnyaltan elevenítette fel az alig 17 éves Mónikával még a müncheni olimpia előtt kezdődött kapcsolatát az első sétától a családi befogadásig. Az „Akarsz-e játszani” című Kosztolányi-vers soraival indított leánykérésig, amit azután követett az 1975. szeptember 6-án tartott esküvőjük. „Meghatározó fordulópontja volt ez a házasságba torkolló ismeretsége az életemnek” – hangsúlyozta, majd ismét visszaváltott küldetéséhez.
– Sok ember előtt szólni, ez fokozott felelősséggel jár. Az első számú feltétel, hogy őszintén kell beszélni! Az Isten is csak az őszinte imát hallgatja meg; ezért is alapkövetelménye a sok ember előtti megnyilvánulásnak az őszinteség. A feladat komoly: lehetőség arra, hogy az ember az őszinteségével elveszítheti a tekintélyét, viszont ha nem képes arra, hogy lemondjon róla, nem is tudja azt megtartani! Őszintén beszélni, ez „elszánódást” igényel arra, hogy amim van, elveszítem, illetve amitől a boldogságomat várom, arról lemondási hajlandósággal rendelkezem. Nem minden őszinte gondolat elmondható, de amit elmondok, annak feltétlenül őszintének kell lennie. Hogy azután az emberben meglévő őszinte gondolatokból végül melyiket lehet és kell is elmondani, s melyeket nem, ebben a fontos döntésben van segítségére az embernek az Isten Szent Lelke. Ezek a gondolatok néha egyszerre csak úgy kipattannak az emberből, néha viszont csak keserves keresgélés árán válnak egyértelműekké.
A fentebb említett találkozókra máig is folyamatosan érkeznek a megkeresések az ország legkülönbözőbb pontjairól. Amint Balczó elmondta, ezekre a helyekre soha nem mehetett úgy oda, hogy egy előre megírt papírról olvasson fel.
– Nagyon sokszor rengeteg kérdésre kellett válaszolnom, amelyeknél már a kérdésfeltevésben benne volt a kérdező egyénisége. Az, hogy hajlandó-e elfogadni a választ, vagy éppen mindenre elszánt „érteni nem akarással” kerülök majd szembe. Olyan emberekkel, akiket nem lehet megsérteni, legfeljebb bicskával. Persze néhány embernél megsértem a nyugalmat, reakciójuk érthető. Elvégre egy Istentől ennyire elrugaszkodott világban az elhitetlenültségünkről beszélni; ez kikezdi az emberek jelentős részének látszatnyugalmát. Egyébként soha nem volt célom – váltott látszólag témát -, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. A cél sokáig egyértelműen az volt, hogy az öttusasportban buzgólkodhassak. Most már örülök, hogy nem az én vágyaim teljesültek, hanem pályamódosítást szenvedett, illetve élvezett a sorsom. Úgy gondolom, hogy ezt is Isten rendezte így, talán azért, mert a sportágban való pozícióba kerülés érdekében tisztátalan eszközt nem használtam. Elvtelen megalkuvásaim életem során ugyan voltak, de a pozícióba kerülésem érdekében alapvető hibát – úgy gondolom – nem követtem el. Döntőnek tartom, hogy sorsunk alakulását „huncutságokkal”, „a cél szentesíti az eszközt” mottóval ne befolyásoljuk.
A gyakran hullámsávokat is váltó beszélgetésben itt ismét jókorát fordított hangos gondolkodásán, s megint szóbahozta a MIÉP-et, azzal volt kapcsolatát.
– Mi egy, a demokrácia csapdájába lökött nemzet vagyunk. Évekkel ezelőtt (anélkül, hogy a pártnak egyetlen napra is a tagja lettem volna) úgy éreztem, az ő támogatásuk egy nyiladék számomra. Egy idő után arra is rájöttem, hogy teljes fedő-vízzáró réteg van az össznemzeti sorsunkon, s ezért emberi megoldást nem látok. Ha az Isten megszánja az országot, ad nekünk becsületes vezetőket, de ehhez elengedhetetlen feltétel az, hogy sokkal többen legyenek azok, akik a végső, igazi megoldást az Istentől remélik. S ezzel egyidejűleg, a pártok közötti műbalhéknak nem dőlnek be!
Mivel az egész beszélgetést át- meg átszőtte a feltétel nélküli, mély Isten-hit, nem lehetett nem megkérdezni: hogyan nyilvánul ez meg a család életében?
– Mónika hívő, katolikus családban nőtt fel, magam viszont evangélikus vagyok. Édesapám lelkész volt, tehát nem egyszerű tagja az egyháznak. Ezek után talán nem meglepő, hogy legtöbben és legtöbbször református templomba járunk, de bennem semmiféle felekezeti „görcsölés” nincs, ha valamelyik gyerek – Gazsival meg is történt – bejelenti, hogy ő pedig katolikus hittant szeretne tanulni. Mondtam: a családunkban szabad vallásgyakorlás van. Ha belépek egy katolikus templomba, én is keresztet vetek és letérdelek. Igaz, a liturgiával nem vagyok egészen tisztában. Három éve kellemetlen helyzetbe is kerültem emiatt. Díszvendég voltam ugyanis a lengyelországi Tarnówban, egy katolikus filmfesztiválon, ahol az első sorba ültettek. Állandóan puskáznom kellett, mit csinál a mellettem ülő: feláll, letérdel, vagy éppen keresztet vet? Egy alkalommal a jobb mutatóujjával már vészesen megindult, mire én is belekezdtem, hogy keresztet vessek. Szerencsére az utolsó pillanatban észrevettem, hogy csak megvakarja az orrgerincét. Erre én is ugyanezt tettem…
Visszatérve a lényegre, teljesen mindegy, hogy ülve, állva vagy éppen térdelve imádkozom, elvégre a katolikusok sem a pap, hanem Isten előtt térdelnek le. Mivel a kereszténység felekezetekre szakadozottsága emberi hibák következménye, ezért úgy érzem, egyfajta felekezetközi „fullajtári” feladatot is kaptam.
A valódi sorskérdésekre meglehetősen kimerítő válaszokat kaptam vendéglátómtól. Arról azonban alig esett szó, hogyan is működik ez a család, amelyet András és Mónika alapított, és amelyben a szeretettel elfogadott gyerekek ebben a sorrendben követik egymást: Márton, Laura, Anna, Barnabás, Bertalan, Nóra, Bálint, Sarolta, Gáspár, Noémi, Virág, Botond.
– Természetesen rengeteg a tennivaló a gyerekekkel, a házzal, a kerttel, s ehhez jönnek a közéleti feladatok. Segítséget kapok és adok, s be kell vallanom: kevés a nap huszonnégy órája. Mivel nagyon jó az „alvókám”, legalább nyolc óra eleve kiesik. Szóval sosem unatkozom- unatkozunk. Gyerekeink egyébként teljesen különböző természetűek. Ám mindegyik rettenetesen hiányzik, ha akár csak egy, vagy két hétre elutazom. Olyan vonzalmat érzek a feleségem és a gyermekeim iránt, hogy nagyon is el tudom képzelni a fogságban lévők kínjait. A távollétben felértékelődik a meglévő család, a meglévő kincs. Ha elképzelem, hogy akár csak egy gyerek is hiányozna itthonról, mire visszatérek, hát még belegondolni is rossz… (2003)