Miért van szükség példaképekre?
Fotók: JochaPress.hu
A napokban, teljes csendben érte meg 82. születésnapját az egykor oly hangosan ünnepelt, extraklasszis vízilabdázó, Dömötör Zoltán. A vasárnap, 2017. augusztus 27-én, szűk családi körben megtörtént esemény lényege nem a féktelen eszem-iszom volt, de sokkal inkább a ritka együttlét jó hangulata volt a döntő.
Jómagam egyetlen tollforgatóként kaptam – nem először – meghívást Dömötörék családi ünneplésére. Történt mindez még véletlenül sem azért, mert „házi újságíróként” ha kellett, ha nem, de az évek során agyba-főbe dicsértem Dömötör Zoltánt. Egyszerűen azért kerültem az évtizedek során szép lassan mind közelebb és közelebb a családhoz, mert akkor is felhívtam az egykor szőke, balkezes bombázót, ha annak a telefonhívásnak látszólag semmiféle aktualitása nem volt.
Látszólag – írom – és nem véletlenül. Ugyanis nemzetünk sportoló nagyjai – aki valóban oly sok örömet okoztak és okoznak a sportkedvelők száz- és százezreinek olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságokon – amikor kikerülnek a rivaldafényből, ugyanúgy hozzánk tartoznak. Az idő múlásával pedig egyre ritkábban emlékezik meg róluk bárki – olimpiai bizottság, szakszövetségek, klubok és még sokan mások. Pedig ezekben az években sokkal jobban esik egy bármilyen apró figyelmesség, vagy éppen egy villám-telefonbeszélgetés, mint a csúcson.
A sztori az egészben az, hogy az utóbbi években mind több sporteseményen lehet látni kifüggesztett molinókon a következő szöveget: „A fiataloknak példaképekre van szükségük!” Sajnos, ez a szlogen a mindennapi életben egyre ritkábban kap megerősítést az eseményeken keresztül. Mert ezek a példaképek itt élnek közöttünk, talán éppen a szemben lévő házban vagy a következő utcában. Ám mégis milyen kevesebbet hallunk-tudunk felőlük, mert ebben az össznépi és esztelen rohanásban hovatovább már semmire sem érünk rá…
Dömötör Zoltán feleségével és két lányával
Pedig éppen ezért a felpörgetett életmód miatt lenne mindinkább szükség egy kis szusszanásnyi pihenőre, egy-egy emlékidézésre, vagy éppen telefonhívásra. Hogy odébb űzzük a feledés ránk telepedő ködfelhőjét és az emlékek „felmelegítésével” az idősebbek megszólításával mi is gazdagabbá váljunk.
Ilyen egyszerű az egész. Csak akarni kell!
Vagy inkább kellene…
(jochapress.hu / Jocha Károly)
