Mindörökké, Kiss Szilárd!
Fotó: Zwicker Tamás/VEOL.hu
A szakembert a sportban az eredményei minősítik. De a csúcsra a játékosok, a csapat repíti az edzőt. Rögtön egy ellentmondás, amelyet egyáltalán nem könnyű feloldani. Csak remélni tudom, hogy az alábbiakban kiderül, hogy mi minden kell még ahhoz, hogy ne ez a két, valóban nagyon fontos szempont döntsön arról, hogy miért is szeretik rajongva a kézilabda sportban évtizedek óta dolgozó, a napokban 70. születésnapját ünneplő Kiss Szilárdot.
– Kávéval ugyan nem illik koccintani, de Isten éltesse, mester!
– Nagyon szépen köszönöm és igazán megható, hogy milyen sokan köszöntöttek telefonon, mailben, vagy az interneten – jegyezte meg az ünnepelt, Kiss Szilárd. – Ez egy szép kerek szám, amit meg is kell élni. Ugye így szokták mondani? Biztos vagyok benne, hogy ehhez a kézilabdának, a folyamatos munkának is köze volt. De ez így van rendjén. Ezért dolgozom még most is. Nem tudok e nélkül meglenni.
-Modern világot élünk. Amikor az ismert közösségi oldalra felírtam, hogy ön volt aki, lerakta a mostani csapat szakmai alapjait, régebbi szurkolók, volt játékosai pillanatok alatt száz lájkot írtak a neve mellé.
-A sportnak óriási ereje van. Barátságokat, érzelmeket, szenvedélyt generál. Évtizedekkel később is érezteti hatását a különböző közösségekben. Járjon bármerre is az ember a világban.
– Apropó, merre járt, mit csinált éppen harminchat évvel ezelőtt, emlékszik rá?
– Ha ezt kérdezi, biztosan oka van! Várjon egy kicsit. Áh, meg van. Éppen a Veszprémi Építőkkel kezdtük az alapozást, miután feljutottak a megyei bajnokságból az NB II-be.
– Bingó! És ez olyan jól sikerült alapozás volt, hogy még csak meg sem repedezett az elmúlt harmincnyolc évben. Szakmailag legalábbis semmi képen sem. Hiszen most van az igazi csúcsra járatás. Kiss Szilárd nélkül ez nem létezhetne.
– Nézze én akkor olyan lehetőséget kaptam Veszprémben, amit azóta sem sokan a magyar kézilabdázásban. A VÁÉV támogatásával elkezdhettük egy olyan, fiatalkora épülő csapatot építeni, amelynek egyértelmű célja volt az NB I-be jutás. Olyan kézilabdázókat igazoltunk a meglévő rutinos, tapasztalt játékosok mellé, akiket csak kevesen ismertek, de végül célba értünk velük. Illés Zoli, Takács, Perger, Debre, Demény, hogy csak néhányat említsek közülük. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerült. De akár bukhattunk is volna az elképzeléseinkkel.
– Olyan alapokat tettek le, hogy az élvonalba kerülés óta (1981) ez a klub mindig a dobogón végzett. Ma a legsikeresebb, legeredményesebb magyar férfi csapat. A közelében nincs senki, aki mondjuk, három évtizeden belül ezt elérhetné. Gondolom jó érzés látni, hogy az egykori kis „munkáscsapatból” mára a világ egyik legerősebb együttese vált.
– Ez így van. És hozzá kell tenni azt is, hogy nem csak a felnőtt, de az utánpótlásképzés alapjait is sikerült letennünk kollégáinkkal. Nagyon sokan játszottak az élvonalban olyanok, akik nálunk kezdtek kézilabdázni. És ez még ma is igaz. Aki Veszprémben szerzi az alapokat, az jó eséllyel talál magának élvonalbeli klubot.
– Az ön neve összeforrt az egyetemes magyar kézilabda sporttal. Különös tekintettel a Veszprémre. Az első nyolc bajnoki aranyéremben elévülhetetlen érdemei vannak, de ebből csak egyet jegyez vezetőedzőként. Kicsit igazságtalannak tűnik.
– Lehet. De az én szemszögömből nézve ennek semmi jelentősége nincs. Nekem ugyanis nem számított, hogy mi volt a titulus, csak az, hogy dolgozhassak szeretett sportágamban.
– Aranyérmes volt Kaló Sándor, Joósz Attila, Vass Sándor segítőjeként. És éppen akkor nem számított tovább a munkájára a klub, amikor bajnoki és hazai kupa elsőséget szerzett az együttessel. Ráadásul segítő nélkül. Ezt nevezik méltánytalanságnak. Begyógyultak már a lelki sebek?
– Bár a Szondi SE-től élvonalbeli edzőként jöttem Veszprémbe, az, hogy idáig juthattam ebben a sportágban, rengeteget köszönhettem a Hajnal Csaba vezette klubnak. Remek embereket ismerhettem meg. Akik nagyon szerették a kézilabdát, ezért is juthatott ilyen messzire az egyesület. Neveket csak azért nem mondok, nehogy kihagyjak valakit. Persze, voltak veszekedések, viták, nézeteltérések. De ha összegezni kell, azt mondom, ilyenkor már csak a szépre és a jóra emlékszik az ember.
– És arra is emlékszik, amikor a veszprémi szurkolók kifeszítettek egy molinót, amire azt írták csupa nagybetűvel, hogy „mindörökké Kiss Szilárd!”
– Az ilyet nem lehet elfelejteni! Ezek a szurkolói érzelmi megnyilvánulások a legnehezebb pillanatokon is átsegítik az edzőt. Ilyenkor mondjuk azt, hogy történjen bármi, végződjön bárhogyan, már megérte az egészbe belekezdeni.
– Volt ilyen pillanat Dunaújvárosban is a női együttesnél!
– Igen. De előtte elmondanám, hogy soha nem akartam női csapatnál edzősködni. Ezért is kötöttem velük csupán négy hónapos szerződést, amikor először megkerestek. Ez az időszak azonban teljesen megváltoztatta a véleményemet. Igaz, semmit nem változtattam az edzői hitvallásomon. Férfi csapatnak szánt edzéseket vezettem, férfias kézilabdát játszottunk. És rádöbbentem, hogy a nők jobban hisznek az elvégzett munkában, ragaszkodóbbak, mindent megtesznek a sikerért. Néha erőn felül is. Érzelmileg is jobban motiválhatóbbak, mint néha a férfiak.
-Ahhoz képest, hogy nem akart női együttes edzője lenni, három bajnoki aranyat és ugyan annyi hazai kupa sikert, valamint EHF Kupa ezüstöt (2003) nyert a lányokkal. A budapesti Európa-bajnokságon (2004) szövetségi kapitányként bronzéremig vezette a válogatottat.
– Csendben megjegyezném, azóta sem született ennél jobb eredmény a címeres mezes együttessel. Szegény Karl Erik Böhm is „csak” a harmadik helyig jutott a lányokkal.
– Na de vissza a szurkolók szeretetéhez. Ez valóban nagyon fontos!
– Csak annyit szerettem volna még ehhez hozzá tenni, hogy amikor eldöntöttem, hogy eljövök Dunaújvárosból, itt álltak az autók az Almádi házam előtt. Eljöttek a szurkolók, hogy maradásra bírjanak. Szóltak a telefonok, érkeztek a marasztaló levelek. De említhetném a játékosok szeretetét is. Nagyon sokukkal most is szinte napi kapcsolatban vagyok. Mátéfi Eszti felhív, ha tanácsot kér, ha öröm, vagy bánat éri, akkor is.
– Mitől hiteles az edző, csak az eredményektől, ugye nem?
– Nyílván az is nagyon fontos. Szakmailag támadhatatlannak kell lenni. És a pedagógiai és az emberi kvalitásokat is úgy kell alkalmazni, hogy a sok, kiváló egyéniségből igazi, egységes csapatot lehessen kovácsolni. Csak így lehet elérni a legnagyobb sikereket.
– A nemzeti kézilabda akadémián dolgozó fia egyszer azt mondta, hogy szeretne együtt ülni a kispadon édesapjával az NB I-ben. Van erre még esély?
– Szerintem kicsi a valószínűsége. Bár semmi sem lehetetlen! Én most már eggyel hátrébb léptem. Siófokon az utánpótlás nevelésért felelek szakmai igazgatóként. Ha kikérik a véleményemet, elmondom a felnőttekéről is. De senki sem szereti, ha beleszólnak a munkájába. Én sem szerettem. Tudni kell váltani, ha eljön a pillanat. Ezt úgy tettem, hogy a kézilabdánál maradtam. De nem a tűzvonalban. Természetesen más több ezer szurkoló előtt meccselni edzőként. De nagy a felelősség abban is, ha nem vesszük észre, ha egy igazi tehetség elveszik a kézilabdázásnak, mert rosszul döntünk.
Talán kiderült, hogy miért kedvelik még mindig nagyon sokan az idősebb „Sziszit”…
Donát Tamás/ Vasárnapi Napló
