Mint a medve a lépes mézre, úgy repülnek rá a pénzre!

Shares

Tóth Krisztina_JPHUA köznyelv leginkább csak ping-pongként emlegeti. Bizonyos szint fölött azonban már több annál. Olykor sokkal is több, ezért maradjunk az asztalitenisz elnevezésnél. A sportág magyar klasszisai révén meg kétszeresen is. Ha Barna Viktor vagy Farkas Gizi nevét említjük, – sajnos – ők már csak a legidősebbeknek mondanak valamit. Ha előbbre lépünk az időben, jöhet a kilencszeres világbajnok Sidó Ferenc, a három-három világbajnoki ezüst-, illetve bronzérmes, hatszoros Európa-bajnok Berczik Zoltán, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

Kis ugrással közelítsünk, legalábbis a Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor férfi trióig, akik a hetvenes években világbajnoki címekkel örvendeztették meg az ország sportkedvelőit. Majd jött a Bátorfi Csilla-Tóth Krisztina páros, akik Európa-bajnoki aranyakat szállítottak. Bátorfi már nincs, Tóth is „leszerelőfélben” van, a jelenben pedig mindenképpen szerényebben állunk.

A sportág mégis az érdeklődés középpontjába kerül, újra és ismét. Sajnos, egyre inkább negatív dolgok, történések kapcsán. Ha nincs eredmény, torzsalkodások mégis vannak, vajon miért? Az ok egyszerű: a hatalomvágy. Ez dolgozik a régiekben és az újabbakban egyaránt. Hogy ki mit tett, tesz és tehet majd a sportágáért? Az – úgy tűnik – másodlagos. Elvégre mégis jól hangzik az, hogy én vagyok az asztaliteniszezők, elnöke, főtitkára, alelnöke, elnökségi tagja, stb.

Mi más, ha nem a szereplési vágy vezethette például a mai napig a legutóbbi elnök, a leginkább Amerikában élő (!), milliárdos Pákh Imre belépését az asztaliteniszezők világába? Természetesen pénzt is ígért Pákh úr – hogy mennyit adott, ki tudja? Az biztos, hogy nem erőltette meg magát, viszont segítőivel „rátelepedett” a sportágra. Mert milyen viszonyok lehettek ott, ahol a főállású főtitkár lemondott és hónapokig üres volt a helye? El lehet képzelni, és ez csak a jéghegy csúcsa…

Ha én lennék valaki bármely sportágban, ha már minden pénzre megy, a jelentkezőktől előre letétbe kérném minimum a szövetség éves állami támogatásának megfelelő összeget, előre, a ciklus időtartamára. Ám ilyesmiről szó sincs, ígértetekből viszont annál több adódik. És harc, egyre keményebb harc a posztokért. Hovatovább már ki lehetne osztani a bokszkesztyűket, menjen nyíltan a csata. A hatalomra ácsingózók viszont ennél sokkal ravaszabbak. Elsősorban a kulisszák mögött bunyóznak, ott azután megy a mindent bele. Különösen most, hogy az asztalitenisz is a kiemelt sportágak közé került. Lesz emelt állami támogatás, a több pénzre pedig úgy repülnek rá az önjelöltek, mint medve a lépesmézre…

S hogy nem egyedülálló jelenségről van szó, annak alátámasztására megemlíteném az evezősöket, ahol kicsit csendesebben ugyan, de szintén beindult a harc. Az ok hasonló: az evezés is bekerült a kiemelten támogatottak közé, s ezzel párhuzamosan felértékelődni látszanak a kiadó helyek is: elnök, alelnökök, elnökségi tagok és így tovább. Meggyőződésem, ha nincs ez a némiképp váratlan döntés, csak egyszerűen marad a 95 milliós adósság, lasszóval kellett volna összeszedni a leendő elnökségi tagokat.

Ide jutott a magyar sport, mert a sportágakat még tovább lehetne sorolni. Kik az olimpiai sikerek fényében, kik azok nélkül, de folyamatosak a konspirálások, a kulisszák mögötti alkudozások, nincs megállás. Hogy ez jó-e a magyar sportnak? Ez egyre kevesebbeket érdekel…