Mohács után

StorckEnnek nem így kellett volna történnie. Minden magára valamit adó futballközegben ez végtelenül egyszerű lenne: amikor a világranglista 33. helyezettjét legyőzi a 186., akkor a vereségért felelős szövetségi kapitány nyilvánosan felajánlja a lemondását, amit aztán a szövetség vezetése vagy elfogad, vagy nem. 

Pajor-Gyulai László írása a Magyar Időkben

Az arcpirító andorrai vereség után Bernd Storck mindenütt elismerte, hogy ez szégyen, vállalni kell a felelősséget, csak éppen elfelejtette befejezni a mondatot – mit is jelent ez a gyakorlatban? Canossát járva elmegy a szurkolói klubokba bocsánatot kérni a taktika hiányáért, az érthetetlen – pontosabban: szakmai szempontokból kiindulva érthetetlen – összeállításért, a pocsék játékért, vagy inkább lemond; ez nem derült ki.

Aztán megtudtuk, a kapitány a háttérben felajánlotta a lemondását, ám Csányi Sándor kérte, ezt ne hangoztassa, vagyis az elnöknek nem volt bátorsága nem elfogadni azt, inkább lapuljon a kapitány csütörtök estig. Akkor pedig kimondták, Bernd Storck múltbéli eredményeire való tekintettel – lásd tavalyi Európa-bajnokság – kap még egy esélyt, cáfolva a sport egyik legfontosabb igazságát, amely szerint a múltból nem lehet megélni. Tegnapi rádióinterjújában Orbán Viktor így összegezte a történteket: „Mohács után vagyunk, Moháccsal ér fel a legutóbbi szereplés.” Hozzátette, az a különbség, hogy a király most szerencsére nem fulladt bele a Csele-patakba, majd a miniszterelnök hangsúlyosan pontosította, a király alatt nem Bernd Storckot, nem saját magát, hanem Csányi Sándort érti.

Ennek is van üzenetértéke, ám nyilván senki sem hiheti, hogy a magyar labdarúgás kulcskérdése egy Bernd Storck nevű, hazájában is ismeretlen szakember sorsa. Az Andorra elleni vereség, a klubcsapatok tökéletes csődje a nemzetközi porondon következmény, és ez különösen elgondolkodtató nálunk, ahol az állam ritka bőkezűséggel segíti azt a sportágat, amelynek még az átmeneti sikere is emberek százezreit mozgatja meg: gondoljunk csak a pesti körúton ünneplő tömegre tavaly éppen ezekben a napokban.

Elgondolkodtató, hogy a futball nálunk nem termeli, hanem kapja a pénzt, és ehhez nincs szükség teljesítményre, azaz a sportág visszaél a jó szándékkal, alig nyújt cserébe valamit. És ezen annak is el kell gondolkodnia, aki ad – a munkaalapú társadalom építéséből miért maradhat ki éppen a labdarúgás? Valóban felelősségteljesen áramlanak-e a milliárdok, amikor az új stadio­nokban átlagosan minden negyedik széken ül néző, a favorizált akadémiák pedig másfél évtizede egyetlen európai szintű játékost sem neveltek ki?

A sport stratégiai ágazattá emelése több szempontból nagyon is indokolt, a labdarúgás és az infrastruktúra állami cégeken és az adórendszeren keresztül zajló fejlesztésére sem nehéz rábólintani, csak éppen a megvalósítás módja, a szigorú követelményrendszer hiá­nya a jelek szerint inkább a kényelmes középszerűséget konzerválja a korábbinál drágábban, mintsem komoly teljesítményre sarkallna. Kényelmes, hiszen például a klubvezetők tudománya kimerül az állami pénzek klubon belüli elosztásában, nem kell azon gondolkodniuk, hogyan lehetne magasabb a színvonal, miként tudnának minél több családot becsalogatni a meccsekre, megnyerni maguknak új és új szponzorokat, márpedig így a magyar futballnak esélye sem lesz önállóan megállni a pia­con, ami pedig előbb-utóbb szerfelett kívánatos lenne.

Visszatérve Bernd Storckra, a sport egyik legszilárdabb közhelye, hogy egy edzőt az eredmények minősítenek. A magyar válogatott az Európa-bajnokság óta nyolc meccset játszott, ebből kettőt nyert meg, egy döntetlent ért el, ötször kikapott, és öt mérkőzésen nem talált az ellenfél kapujába. Még Feröerébe és egyszer Andorráéba sem.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterPrint this page
This entry was posted in Blog and tagged , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.