Mohács után

Shares

StorckEnnek nem így kellett volna történnie. Minden magára valamit adó futballközegben ez végtelenül egyszerű lenne: amikor a világranglista 33. helyezettjét legyőzi a 186., akkor a vereségért felelős szövetségi kapitány nyilvánosan felajánlja a lemondását, amit aztán a szövetség vezetése vagy elfogad, vagy nem. 

Pajor-Gyulai László írása a Magyar Időkben

Az arcpirító andorrai vereség után Bernd Storck mindenütt elismerte, hogy ez szégyen, vállalni kell a felelősséget, csak éppen elfelejtette befejezni a mondatot – mit is jelent ez a gyakorlatban? Canossát járva elmegy a szurkolói klubokba bocsánatot kérni a taktika hiányáért, az érthetetlen – pontosabban: szakmai szempontokból kiindulva érthetetlen – összeállításért, a pocsék játékért, vagy inkább lemond; ez nem derült ki.

Aztán megtudtuk, a kapitány a háttérben felajánlotta a lemondását, ám Csányi Sándor kérte, ezt ne hangoztassa, vagyis az elnöknek nem volt bátorsága nem elfogadni azt, inkább lapuljon a kapitány csütörtök estig. Akkor pedig kimondták, Bernd Storck múltbéli eredményeire való tekintettel – lásd tavalyi Európa-bajnokság – kap még egy esélyt, cáfolva a sport egyik legfontosabb igazságát, amely szerint a múltból nem lehet megélni. Tegnapi rádióinterjújában Orbán Viktor így összegezte a történteket: „Mohács után vagyunk, Moháccsal ér fel a legutóbbi szereplés.” Hozzátette, az a különbség, hogy a király most szerencsére nem fulladt bele a Csele-patakba, majd a miniszterelnök hangsúlyosan pontosította, a király alatt nem Bernd Storckot, nem saját magát, hanem Csányi Sándort érti.

Ennek is van üzenetértéke, ám nyilván senki sem hiheti, hogy a magyar labdarúgás kulcskérdése egy Bernd Storck nevű, hazájában is ismeretlen szakember sorsa. Az Andorra elleni vereség, a klubcsapatok tökéletes csődje a nemzetközi porondon következmény, és ez különösen elgondolkodtató nálunk, ahol az állam ritka bőkezűséggel segíti azt a sportágat, amelynek még az átmeneti sikere is emberek százezreit mozgatja meg: gondoljunk csak a pesti körúton ünneplő tömegre tavaly éppen ezekben a napokban.

Elgondolkodtató, hogy a futball nálunk nem termeli, hanem kapja a pénzt, és ehhez nincs szükség teljesítményre, azaz a sportág visszaél a jó szándékkal, alig nyújt cserébe valamit. És ezen annak is el kell gondolkodnia, aki ad – a munkaalapú társadalom építéséből miért maradhat ki éppen a labdarúgás? Valóban felelősségteljesen áramlanak-e a milliárdok, amikor az új stadio­nokban átlagosan minden negyedik széken ül néző, a favorizált akadémiák pedig másfél évtizede egyetlen európai szintű játékost sem neveltek ki?

A sport stratégiai ágazattá emelése több szempontból nagyon is indokolt, a labdarúgás és az infrastruktúra állami cégeken és az adórendszeren keresztül zajló fejlesztésére sem nehéz rábólintani, csak éppen a megvalósítás módja, a szigorú követelményrendszer hiá­nya a jelek szerint inkább a kényelmes középszerűséget konzerválja a korábbinál drágábban, mintsem komoly teljesítményre sarkallna. Kényelmes, hiszen például a klubvezetők tudománya kimerül az állami pénzek klubon belüli elosztásában, nem kell azon gondolkodniuk, hogyan lehetne magasabb a színvonal, miként tudnának minél több családot becsalogatni a meccsekre, megnyerni maguknak új és új szponzorokat, márpedig így a magyar futballnak esélye sem lesz önállóan megállni a pia­con, ami pedig előbb-utóbb szerfelett kívánatos lenne.

Visszatérve Bernd Storckra, a sport egyik legszilárdabb közhelye, hogy egy edzőt az eredmények minősítenek. A magyar válogatott az Európa-bajnokság óta nyolc meccset játszott, ebből kettőt nyert meg, egy döntetlent ért el, ötször kikapott, és öt mérkőzésen nem talált az ellenfél kapujába. Még Feröerébe és egyszer Andorráéba sem.