Mondtál-e már köszönetet az edződnek? – Schmitt Pál
A Magyar Edzők Társasága (MET) az Edzők Napja (szeptember 25) alkalmából ünnepi kiadványban szólított meg korábbi és jelenlegi élsportolókat, ugyanazt a kérdést feltéve nekik: „Mondtál-e már köszönetet az edződnek?” A jochapress.hu önkéntes elhatározásból és örömmel vállalkozott arra, hogy egy sorozat keretében valamennyi interjút leközli oldalain.
Schmitt Pál: A siker kulcsa az edző!
Schmitt Pál (fotó: jochapress)
Sportolói és sportvezetői tapasztalataim alapján vallom, hogy a siker kulcsa az edző, nélküle nem születhet jó eredmény. Már aktív vívó koromban is beláttam, hogy a versenyzők váltják egymást, ám az edzők életében folyamatosan raktározódik és gyarapszik a tudás, évről évre összegződnek a tanítványok nevelése által és az önképzés során szerzett tapasztalatok.
Sportolóként és sportvezetőként is mindig megemeltem a képzeletbeli kalapom az edzők előtt. A Magyar Olimpiai Bizottság elnökeként kiemelt figyelmet fordítottam az edzők elismerésére, külön programot indítottunk megbecsülésükre, létrehoztuk a Bay Béla-díjat. Akkoriban nem voltunk egyszerű helyzetben, mert nagyon sok szakember külföldön dolgozott, ám mára konszolidálódott a helyzet, anyagilag és erkölcsileg is megbecsülik az edzőket. A világon egyedülálló a Magyarországon bevezetett életjáradék-rendszer, amelynek keretén belül életük végéig biztonságot nyújtó, magas anyagi elismerésben részesülnek az edzők.
Véleményem szerint a jó edző egyben szülői szerepet is ellát: figyel a sportoló felszerelésére, magánéletére, tanulására, ugyanakkor orvos is, mivel figyel a tanítványa egészségére, ő veszi észre először a fáradékonyságot, a fájdalmat. A jó edző együtt él a versenyzővel az edzésre érkezéstől a távozásig. Ritka az ilyen szakember, ezért minden megbecsülést megérdemel. Szerencsések vagyunk mi, magyarok, hogy vannak ilyen „nagy mágusaink”, egy-egy sportágat meghatározó edzőink. Emlékszem, edzőtáborozásaink során nemcsak a vívás, hanem más sportágak mestereit is csodáltuk, felnéztünk rájuk: Ádler Zsiga bácsi, Papp Laci, Matura Miska bácsi, Orvos András, Koltai Jenő, Illovszky Rudolf, Baróti Lajos, Nagy Jenőné Vali néni, Kotsis Attiláné Gabi néni… mindannyian iskolát teremtettek, magukat folyamatosan képző, újat kereső szakemberek voltak. Mint ahogy ilyen volt, és jelentős nyomot hagyott maga után Ormai László, Széchy Tamás, Kiss László, Péhl József, Fábiánné Rozsnyói Katalin, Rajki Béla, Kemény Dénes is, és hosszan sorolhatnám a mai fiatalokig, a tragikusan fiatalon elhunyt Benedek Tiborig.
Meg kell jegyezni, hogy a „nagy mágusság” vissza is üthet, ha az illető fenn hordja az orrát, ha azt hiszi, hogy ő mindenkinél mindent jobban tud, és nem fejleszti tudását. Az ilyen mágusok kora lejárt, mert folyamatosan fejlődni kell. Sajnos, vannak sportágak, ahol az egykori sikerek után „leült” az eredményesség, mert nem volt számonkérés, elmaradt a képzés, ami megint csak a jó szakember fontosságát bizonyítja. A képzés kapcsán ki kell emelni a Testnevelési Egyetem, a népszerű TF szerepét, ahol a tudomány és az edzőképzés évtizedek óta kéz a kézben jár. Az intézmény kiváló szakembereket adott a magyar sportnak, amiért köszönet és tisztelet jár minden rektornak. A TF mellett nagyon sokat tesz az edzőkért a Molnár Zoltán barátom által vezetett Magyar Edzők Társasága, melynek konferenciái, szakmai programjai, kiadványai a már végzett, gyakorló edzők fejlődését segítik.
Schmitt Pál és edzője, Szőcs Bertalan (fotó: jochapress)
Végezetül hadd emlékezzek meg egykori edzőmről, Szőcs Bertalanról, aki válogatott tőrvívó volt, majd elvégezte a legmagasabb szintű edzőképzést, és folyamatosan fejlesztette tudását, képezte magát. Maximalista volt, aki nemcsak velünk, tanítványaival volt mindig elégedetlen, hanem saját magával is. Nem nyugodott bele, ha valamit nem jól csináltunk, nem viselte el még a hanyag vívóállást sem. A vívókat all-round sportembereknek képzelte, ezért kiemelten kezelte a fizikai felkészítést.
Emlékszem, egyszer ólomövet tett a vállamra, azzal kellett felugrálnom a Népstadion tribünjének lépcsőin. Nem ismert lazaságot, kemény volt, ugyanakkor folyamatosan követte a tanítványai életét. Ha sérült voltam, és ez velem elég gyakran előfordult, elsőként látogatott meg a kórházban, sőt, orvosi cikkeket olvasott, hogy mi segítheti a gyógyulásomat. A futóedzéseinket nem a kör közepéről vezényelte, hanem ő futott elől, alig bírtuk követni. Mindenben példát mutatott. Sikereinek egyik titka az volt, hogy elsőként ismerte fel egy technikai sportágban a fizikai felkészítés fontosságát.
(Schmitt Pál)
