Nádori Pál Grosics Gyulát is megelőzte!
Mivel a magyarországi férfiak átlag életkora 69 év, így a 90. születésnapját április 10-én ünneplő Nádori Pál már jócskán meghaladta a hazai átlagot. Ezt a magas kort bizony kevesen érik meg, ráadásul viszonylagos szellemi és fizikai jólétben. Pali bácsi kellemes, zuglói lakásában volt, maratoni hosszúságú beszélgetésünk során erről is meggyőződhettem. 
A 90 éves Nádori Pál (Fotók: JochaPress.hu)
– Tele vagyok sztorikkal – nyugtatott meg találkozásunk legelején a galamblelkű, idős úriember. Talán kezdjük mindjárt a labdarúgással, mert hogy én is ott kezdtem sportpályafutásomat. Valószínűleg nem sokan tudják, hogy a Bundesligában immár több mint két évtizede sikeres Dárdai Pál felesége egyszer régen egy évig az én játékosom volt a Budapesti Spartacusban. Aki nem hiszi, járjon utána, Szemmelróth Mónikának hívják a hölgyet.
– Ennél jobb indítást nehéz elképzelni, hiszen máris a labdarúgásról beszélhettünk.
Balszélen Zakariás József, jobbszélen Nádori Pál (Archív felv.)
– Hiába volt a Mátyás Király Gimnáziumban 1942 és 1946 között az akkoriban nagy kézilabdás tekintélynek örvendő Kolos(Klein) Ferenc a testnevelőm, én mégis a labdarúgást választottam. A világégést követően a többfordulós rostálás után – amely alkalmakra oda-vissza kétszer négy kilométert kellett gyalogolnom – az NB I-es Gammában, majd a Budai Barátságban védtem. Utóbbi helyen például Zakariás József is a csapattársam volt. A Zuglói MADISZ ellen győztes (4—1) meccsen mutatkozhattam be, ahol egyébként a Népsport korábbi főmunkatársa, Németh Gyula volt a kapus! 1945. június 11-én beválasztottak a forduló válogatottjába is! De ami akkoriban még ennél is többet ért: győztes meccs után tíz kiló krumplit cipelhettünk haza…
– Ilyen villámrajt után akár válogatottba is eljuthatott volna?
– Odáig ugyan nem jutottam, de számos, élvonalbeli klubban is megfordultam. Így voltam a Budai MSE, a MATEOSZ, a Teherfuvar és a Bőripari DSE játékosa is, majd 1951. február 15-én leigazolt az Újpesti Dózsa, ahol a híres Henni Géza tartalékja lettem. Az évek során számos, figyelemre méltó részsikert értem el. Így például tizenegy büntetőt hárítottam. Arra pedig kicsit büszke vagyok, hogy az 1947/48-as bajnokságban a kapusok rangsorában negyedik lettem, míg Grosics Gyulának meg kellett elégednie a kilencedikkel.
– Mikor került főszerepbe a kézilabdázás?
– Újpesten hadnagyi rangot kaptam, ettől kezdve engem mindig utasítottak. Tudták, hogy a gimnáziumi évek alatt rendszeresen kézilabdáztam a Levente bajnokságban, majd a BLK után az NB I-es Ganz Villany következett, ahol nyáron nagypályán, télen pedig a terembajnokságban szerepeltem. A Ganz-Villanyban csapattársam volt az 1948-ban, Londonban, kalapácsvetésben olimpiai bajnoki címet szerzett Németh Imre (fiával, Németh Miklóssal, fotó: femina.hu) is. Így Újpesten minkét sportágban „használtak”, de sajnos, nem sokáig tehették. 1953-ban az Elektromos elleni meccsünkön ugyanis oly szerencsétlenül ütköztünk az Elektromos egykori kiválóságával, Kozlovszki Istvánnal, hogy vállsérülésem miatt végleg vissza kellett vonulnom.
– Nem sokat kesergett, inkább más feladat után nézett.
– Mivel minden áron maradni akartam a sportág közelében, s ezért hamarosan elkezdtem edzősködni a Budapesti Spartacusban. Szerencsémre 1954-ben már a felnőtt nőkkel foglalkozhattam. Meredeken mentünk felfelé, 1958-ban a 4. helyen végeztünk az NB I-es kispályás bajnokságban. 1960-ban pedig a Budapesti Spartacus lett a magyar bajnok. Ekkor kezdődött a közismert, nagy sorozatunk: nyolc éven belül hétszer az én játékosaim vehették át a bajnoki aranyérmeket. Mindössze 1966-ban szorultunk le a dobogó legfelső fokáról. Ekkor az Elek Gyula vezette Ferencváros végzett az élen, de 1967-ben még egyszer mienk lett a végső győzelem.
– Minek volt köszönhető ez a páratlan sikersorozat?
– A legtöbb klubbal szemben előnyös volt az alaphelyzetünk, hiszen télen a Szentkirályi utcai teremben gyakorolhattunk, nyáron pedig előbb a kispesti Klapka utcában, majd későbbi otthonunkban, a Kőér utcában készülhettünk. Rengeteget jelentett, hogy az Eger melletti Noszvajra akkor mehettünk edzőtáborozni, amikor akartunk. A kivételes kondícióhoz a lányokra az edzéseken ráadott 2-3 kilós mellények is hozzájárultak. És azt is elárulom, hogy igen gyakran a birkózókkal játszottunk edzőmeccseket azért, hogy a lányok szokják a keménységet.
– Miként a magyar női kézilabdázásban, úgy a Spartacusban is az 1965-ös esztendő jelentette a csúcsot.
– Időrendi sorrendben a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntői következtek előbb. Sajnos, a március végi, kétnapos utazás teljesen „lemerítette” lányainkat, így 14-6(9-3) arányban kikaptunk a HG Koppenhága együttesétől, így az április 8-án, Tatán volt visszavágón már elsősorban a becsületünkért léptünk pályára, amit a 10-7(7-5)-re megnyert összecsapáson sikerrel meg is védtünk.
– Novemberben pedig következett a világbajnokság…
– Nagy siker ez, mindmáig egyedülálló, amit Török Bódog és választottai elértek Dortmundban. A Budapesti Spartacus annyiban részvényes a sikerben, hogy nem kevesebb, mint öt játékost (Guricsné Pásztor Erzsébet, Markovitsné Balogh Márta, Jóna Magda, Hajekné Végh Ágnes, Csenkiné Varga Zsuzsanna ) adott a világbajnokká lett nemzeti együttesbe.
– 1968-ban a szövetkezeti klub elvesztette addigi, vezető szerepét.
– E ténynek több oka is volt. Talán első helyen említeném azt a hatalmas munkát, amit Elek Gyula az erősítéseket követően a zöld-fehérek élén elvégzett. Ráadásul a Vasas is nagy sebességre kapcsolt; náluk előbb Fleck Ottó, majd Csík János diktálta a tempót. Jómagam 1974-ben adtam át a váltóbotot a fiatal és tehetséges kollégának, Szabó „Patyi” Istvánnak, aki egészen 1992-ig kitartott a Spartacus kispadján. Én pedig az utánpótlással dolgoztam tovább, miközben a Budapest XI. kerületi Rendőrségen végig elláttam a feladataimat. A következő években megfordultam a BHG SE-ben és a Postás SE-ben is, miközben a rendőrségtől 1983-ban nyugdíjba vonultam. Számos kitüntetésem közül csak kettőt említenék: 2007-ben a szövetségtől aranyjelvényt kaptam, 2016-ban pedig Török Bódog Életműdíjjal jutalmazták pályafutásomat.
Pli bácsi a Török Bódog Életmű-díjjal
– Ez utóbbi elismerést szinte tegnapelőtt kapta. Beszélgessünk a sportág jelenkori történéseiről.
– Máig is sajnálom, hogy mindkét válogatottunk lemaradt a riói olimpiáról – ez bizony komoly tekintélyvesztéssel jár együtt. Most időben közelebb a férfiak élet-halál harca van, hiszen az ő sorsuk évekre előre eldől a szlovénok elleni, kettős világbajnoki selejtezőn, amelyekre ez év júniusában kerül sor. A nőknek pedig az év utolsó hónapjában kell helytállniuk az Európa-bajnokságon. Nagyon remélem, hogy ezeket az óriási jelentőségű ütközeteket ugyanúgy végignézhetem majd a televízió jóvoltából, mint ahogyan láthattam a veszprémi és szegedi férfiak búcsúját a Bajnokok Ligájától.
– Labdarúgással kezdtük, fejezzük is be velük a társalgást.
Dárdai Pál felesége is játékosa volt a Budapesti Spartacusban
– Százhatvan csatornát érhetek el a tévé készülékemen keresztül. Rengeteg sportadást nézek, közöttük kiemelt programokat jelent a Bayer München és a Real Madrid követése. És persze a Dárdai Palit is figyelemmel kísérem, hiszen ő Berlinben mindenképpen átlag fölötti teljesítményt mondhat a magáénak.
(nso / jochapress)
