Negyven éves újonc a magyar hokiválogatottban

Szuper Levente kilencszer ült hivatalos NHL-mérkőzésen a Calgary Flames kispadján bevetésre készen, mégsem adatott meg neki, hogy pályára lépjen a földkerekség legnevesebb, legszínvonalasabb jégkorongbajnokságában. Rajta kívül a magyar játékosok közül még a közelébe sem került senki eme dicsőségnek. Egy hete mégis kihúzhatjuk magunkat: van NHL-múltú hokisa a magyar válogatottnak: Frank Banham.

A kanadai-magyart persze nem kell bemutatni a sportág rajongóinak,  hiszen már három idényt húzott le Fehérváron, de a válogatottbeli szereplése újdonság, méghozzá reménykedésre okot adó újdonság a vasárnap Krakkóban kezdődő divízió I/A világbajnokság előtt.

Banhamet az előzetes egyeztetés dacára sem a jégen, sem az edzőteremben, hivatalos nevén a metodikai központban, sem az öltözőben nem találjuk a káposztásmegyeri Jégpalotában, ahol a válogatott készül a vb-re. A sokadik megkérdezett csapattárs végre a kicsi orvosi szoba felé mutat, Frank ott kezeli a térdét. A negyvenedik születésnapját épp a minap, kedden ünnepelt csatár nem feszélyezi magát, mialatt „lámpázza” a sajgó testrészt, udvariasan válaszol a kérdéseinkre.

– Csak nincs veszélyben a világbajnoki szereplése?
– Dehogy, már két hónapja fáj a térdem. Meccs közben szerencsére sohasem érzem, pontosabban nem figyelek oda rá, az adrenalin elnyomja a fájdalmat. Az idény végén meg kell műttetni, de ezt a másfél hetet még kibírom.

– Alaposan meglepte a magyar jégkorongszurkolókat, amikor két hete Andrew Sarauer mellett ön is letette a magyar állampolgársági esküt. Szándékosan tartották titokban a hírt?
– Nem, tényleg csak az utolsó pillanatban jött az ötlet. Az osztrák bajnokság rájátszása közben kérdeztek meg, segítenék-e a válogatottnak a világbajnokságon, mert ha igen, el lehet intézni a papírokat. Örömmel mondtam igent, hiszen egyrészt a srácok zömével együtt játszom három éve, ha tudok, tényleg szívesen segítek, másrészt a divízió I/A kemény torna, igazi kihívás, s én még sohasem szerepelhettem válogatott színekben.

– A bemutatkozása parádésra sikerült a magyar válogatottban. Az osztrákok elleni két meccsen három gólpasszt és egy gólt jegyzett, a pénteki második találkozón a harmadik magyar találat előtt úgy vetődött a korong után, ahogy egy kezdőtől el is várjuk. Csakhogy ön már negyvenéves, NHL-múlttal büszkélkedő hokis. Ennyire akart bizonyítani?
– Tulajdonképpen igen. Rich (Chernomaz, a magyar válogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) arra is megkért, beszéljek a fiúknak az NHL-ről, milyen mentalitással lehet odajutni. Úgy gondoltam, egyszerűbb, ha megmutatom, mintha járatom a számat…

– Az 1997–98-as idényben az Anaheim Mighty Ducksszal ígéretesen debütált a tengerentúli ligában, hiszen 21 meccsen 11 pontot szerzett, mégsem tudott gyökeret ereszteni. Miért nem?
– Nehéz ügy. A következő idényben új edző jött a csapathoz, aki inkább a védekezésre helyezte a hangsúlyt, nekem viszont a támadójáték volt már akkor is az erősségem. Volt egy kisebb sérülésem, s pillanatok alatt kikerültem a keretből, sajnos az olyan világ.

– Pedig ha negyvenévesen kiválóan játszik, milyen lehetett huszonévesen! A mai napig fájlalja, hogy kurtára sikeredett karrierje NHL-es időszaka?
– Igen, még ma is sokszor gondolok rá, kár, hogy így alakult. Ám a siker sokszor apróságokon múlik, nekem például akkor még nem volt menedzserem, aki egyengette volna az utam.

– Európában megfordult Finnországban, Svédországban, Svájcban, Ausztriában, Horvátországban és még Oroszországban is. Hol érezte magát a legjobban?
– Finnországban, mert a finn hoki hasonlít a legjobban az észak-amerikaihoz, s a finnek nagyon kedvesek és szorgalmasak. Olyanok, mint a magyarok. Oroszországban, a Dinamo Moszkvánál pedig együtt játszottam Alekszandr Ovecskinnel, aki valóban a világ egyik legjobbja. Ha a fiatal hokisok kérdezgetnek, szerintem hogyan lehet eljutni az NHL-ig, azt tanácsolom nekik, ne az alsóbb szintű észak-amerikai bajnokságokon át próbálkozzanak, mert ott rengeteg a meccs, ami felőrli az embert, nincs idő edzeni, fejlődni, inkább az európai topligákban, a finnben és a svédben igyekezzenek kitűnni.

– Negyvenévesen is felveszi a versenyt a fiatalokkal. Alkati adottság?
– Részben biztosan, ám mindig keményen végigdolgozom a nyarat, sőt azt kell mondanom, évről évre egyre keményebben, mert csak így állhatom a versenyt.

– Mit vár a világbajnokságtól?
– Nem tudom, mert egyik ellenfelünkkel sem játszottam még sohasem. Úgy érzem, a mi csapatunk erős, jó szellemű társaság, bármire képesek lehetünk.

– Tényleg fontolgatja, hogy a pályafutása végeztével Magyarországon telepedik le?
– Nincs kizárva, a gyerekeim nagyon szeretik Magyarországot, s velem ellentétben tökéletesen beszélnek magyarul. A nyáron hazamegyünk Kentuckyba, megműtik a térdem, ha minden rendben lesz, visszajövünk, s egy évet még biztosan lehúzok a Volánban.

(mno.hu)