Nem csak a focisták, az újságírók is bundáztak!

Karácsony előtti felvétel ismétlését láthattam-hallhattam a Sportklub adásában pénteken késő este, ahol Havas Henrik beszélgetett Vitray Tamással. Voltak ott izgalommentes kérdések és válaszok, voltak kitérések és „mellégurítások” egyaránt. És volt olyan téma is, amelyben személyesen is érintettnek éreztem magamat.

Szóba jött ugyanis – sok más mellett – az 1969-ben – valóban forradalmi újításnak tűnt ”Pályabelépő” témája is. Akik már felnőttek voltak azokban az években, pontosan tudják, milyen viszonyok is uralkodtak az írott sajtóban, a rádióban vagy éppen a televízióban. Rendkívül kevés sajtómunkás dolgozott akkoriban a mai számokhoz viszonyítva, ráadásul a politika erősen belejátszott abba, hogy egy adott helyre ki kerülhetett oda. Ezt persze sokan még ma is tagadják – főleg az akkori rendszer akkori haszonélvezői – ettől persze még igaz, amit fentebb jelezni merészeltem…

Szóval az valóban egy forradalmi húzásnak bizonyult, amit meghirdettek. Már maga a lehetőség is, hogy az erről a pályáról ábrándozók valamilyen zsűrik előtt megmérettethetik magukat, a „legjobbak” pedig az első tizenkettő közé bekerülvén, munkalehetőséget is kapnak a tévében, a rádióban, illetve az írott sajtóban.

E sorok elkövetője is teljesen „beizgulva” készült a nagy lehetőségre. Akkoriban már számos, határon túli, magyar nyelvű lapban lehetőséget kaptam az írásra – itthon ez sokszorosan nehezebben ment, ugyan ki tudja, miért? Nagyon egyszerű a válasz: nem volt egyetlen nagybátyám sem, aki a hónom alá nyúlván, betolt volna például az akkori Népsport szerkesztőségébe gyakornoknak.

Tehát rettenetesen készültem az írásbelire, majd a szóbelire. Határozottan emlékszem a rekord létszámra: nem kevesebben, mint háromezer kétszázan jelentkeztünk! Az írásbelit követően jött a szóbeli, amelyen megboldogult Szőnyi Jánoshoz, az egykori tévériporterhez kerültem. Ez a beszélgetés minden volt, csak érdemi próbatétel nem! Pillanatokon belül végeztünk, a vizsgáztatón látszott, hogy a röpke másfél perc során is egészen máshol jártak a gondolatai. Mai szemmel megkockáztatom: a végső tizenkettő személye vagy nagyrészt, vagy teljesen el volt döntve, már a meghirdetés napján!

Engem – akinek előzőleg már volt néhány elutasításban részem – ez a gyorsított, érdemi vizsgálódás nélküli felvételi sem tört le. Kellő naivitással vártam az eredményt, mivel bíztam abban, hogy az első szűkítést – amelynek során 3200-ról háromszázra csökkentették a versenyben maradók számát – csak túlélem. Nem így történt, jött a szabvány levél, elutasítottak. A vele járó hangulati mélypontot leküzdve, kettőzött erővel vetettem magamat a küzdelembe. Tizenöt éves, vargabetűkkel és gáncsoskodásokkal telített utam végén, 1980. szeptember elsejétől lehettem az emberileg és szakmailag is csúcsot képviselt, Hoffer József vezette MTI sportrovatának főállású munkatársa.

Kíváncsi lennék, a háromezer kettőszázból a háromszázba, majd a harmincba kerültek közül hányan értek végül utóbb egyenesbe? Amint Vitray Tamás említette, ma már a tizenkét győztes nevére sem emlékszik maradéktalanul. Meg az is érdekelne – ma már nem izgatnám fel különösebben magamat -, hogy hány „nevesincs Jánost” taszigáltak fel olyan lehetőségekig, amelyekhez messze nem volt meg sem a tehetségük, sem a szorgalmuk? Erről Vitray Tamás is tudott volna érdekesen beszélni – de nem akart…

Mára már odáig jutottam, hogy elvállalom: jót tettek velem azok, akik 1969-ben idő előtt „leselejteztek”, hiszen utóbb örökös pártonkívüliként eljutottam nyolc nívódíjig, amelyek között ott van a Magyar Olimpiai Bizottság által adományozható két elismerés is. Öt olimpián vehettem részt hivatalosan akkreditáltként úgy, hogy mind az öt alkalommal az összes költséget nekem kellett fizetnem. Négy olimpiai tárgyú könyvet adhattam ki teljesen önerőből, amelyeket a NOB elismert a világon egyedülállóknak.

Mindezt csak azért írom le, hogy végre egyszer valahol kimondhassam: nem kellene annyit beszélni az objektivitásról! A sajtóban pedig különösen nem. „Urambátyám” ország voltunk és az is maradunk.

Hogy ez így jól van-e, ahogy van, az egy egészen más kérdés? Innen kezdve viszont mindenki arra gondol, amire akar…