Németh András mániákusan szereti Erdélyt
Huszonöt éve százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg a Ferencváros a női kézilabda-bajnokságot. A sikercsapat edzője, Németh András jelenleg a Vác szakmai igazgatója. Kalandos karrierje során mindent kipróbált, dolgozott itthon és külföldön, nőkkel és férfiakkal, és ha van, aki nem tudná, a Kádár-rendszer utolsó éveiben még Újpesten is megfordult. Később háromszor kérték fel szövetségi kapitánynak. Hatvanhét évesen élete nagy ajándékának tartja, hogy mindkét gyerekével egy klubban dolgozhat.
Korábbi játékosai mesélik, hogy mániákusan szereti Erdélyt. Biztosan aláírta a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezését.
– Természetesen, és a Facebook-oldalamon is buzdítottam az embereket a további aláírásokra.
– Honnan ered ez a vonzalom?
– Nagyon büszke vagyok a magyarságomra, és vallom, hogy akinek egészséges identitástudata van, az foglalkozzon a magyar történelemmel, így Erdéllyel is. A családom múltját is igyekszem feldolgozni, mostanában ezzel szöszmötölök. De Erdélyre visszatérve, a döntő lökést a kétezres évek elején kaptam, amikor a Fradival Székelyföldön edzőtáboroztunk. Nehezen szavakba önthető az a szeretet, ahogyan ott fogadtak minket. Később megfordultam ott a jelenlegi csapatommal, a Váccal, és örömmel mondom, hogy a remek kapcsolatainknak köszönhetően ma már nálunk véd a húszéves székelyudvarhelyi Bálint Anna.
– Mindenki ősfradistaként ismeri, de kevesen tudják, hogy a nyolcvanas évek végén az újpesti fiúcsapatot is edzette.
– Az újpesti munka magyarázatra szorul, így nem tudom elkerülni, hogy valamilyen szinten ne másszak bele a politikába. 1988-at írtunk, valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy tűnt, mintha az újpestiek többet tudnának a ferencvárosi szerződésemről, mint én magam. Tőlük tudtam meg, hogy mennem kell a Fradiból. Két évig tartott a történet. A fradizmus nálunk családi hagyomány, Óbudán nőttem fel, ott ismerkedtem meg a kézilabdával, de apám csak akkor nézte meg a meccsemet, amikor a Ferencvárossal játszottunk. Nagy élmény volt, amikor a honvédség után hívott a Fradi, ahol 1975-től 2007-ig kisebb megszakításokkal több mint huszonöt évet töltöttem el. Mostanában vágok össze egy négyórás filmet a Fradi női csapata élén eltöltött tizenöt évről.
– Huszonöt éve százszázalékos teljesítménnyel nyerték meg a bajnokságot. Menet közben is ilyen simának tűnt?
– Az biztos, hogy volt önbizalmunk. A legfontosabb meccsünket a második helyen álló Debrecenben játszottuk, a bajnoki címünk nem volt veszélyben, de ha már odáig eljutottunk, akkor azt a meccset is szerettük volna megnyerni. Útra kelt a csapat, de Szolnok környékén kiderült, hogy a labdás zsák, amelyben nemcsak labdák, hanem cipők, egyéb kellékek – például vaksz – is voltak, nincs a buszban. Az akkori másodedzőm autóstoppal rohant Pestre, meglett a zsák, bevágódott a kocsijába, majd mint az őrült, úgy nyomta a gázt egészen Debrecenig. Öt perccel a kezdés előtt érkezett meg a csarnokba, addig a játékosok az utazócipőjükben topogtak, melegítettek, az ellenféltől kaptunk egy-két lufit, azzal tudtak dobálózni. Ez volt a legnehezebb meccsünk, amit még ilyen előzmények után is meg tudtuk nyerni.
– Mi volt a csapat titka?
– Volt egy tehetséges mag, amelyik ki volt éhezve a munkára. Kökény Beát sikerült elcsábítanunk az éppen akkor tönkremenő Építőktől, a következő évben jöttek a Farkasok, Ági és Andrea. Folyamatosan erősödtünk. Köke komoly válogatott játékos volt, a többiek csak tehetségesek, de egyberakva komoly klasszisokká értek, és a mai napig nagyon jó közösséget alkotnak. Az 1995-ös bajnoki cím 25. évfordulóját Gödön, a házunk kertjében terveztük megünnepelni, de a vírus felülírta a terveket.
– Sokszor idézik egyik mondását: „Meccset már veszítettünk, de bankettet még soha.”
– Ez az igazság. Még egy döntetlen vagy akár vereség után is elment a csapat kiereszteni a gőzt, de profi sportolóként mindenki tudta, hogy meddig mehet el. A mai napig mindenki „talpon van”, megfelelő színvonalon él és ügyel az alakjára.
(A teljes írás az mno.hu/sport tárhelyen olvasható)