Omanból is megpróbált kijutni Japánba, a világbajnokságra
Mint az élet bármely területén, a sportban is vannak kisebb-nagyobb, meg még nagyobb igazságtalanságok. Maradjunk a konkrét példa – a kétszeres világbajnok tájékozódási futó, Oláh Katalin – előzetesénél.
A tájékozódási futás ugyan nem olimpiai sportág, de például a skandináv államokban – különösen pedig Norvégiában, Svédországban és Finnországban – nemzeti sportnak számít. Minden évben legalább 20-25 hétvégén vannak igen komoly versenyek, amelyek jelentős részére nem csak a környékről, hanem az ország legkülönfélébb csücskeiből is tízezrével özönlenek a részvevők. A nehéz és rendkívül változatos terepeken igen magas színvonalú vetélkedők zajlanak.
Ezekből az északi országokból abszolút profi körülmények közül kikerülő legjobbakkal szemben nyerni, ez ugyancsak dicséretes dolog. Még akkor is, ha a hazai sajtóban messze nem az elért sikereknek megfelelő publicitást kap bárki, aki ott helytáll. Márpedig Oláh Katalin kétszer is a legjobbnak bizonyult a sportág világbajnokságán. Az egykor a világ legjobbja mostanában gyakrabban jön haza, hiszen kalandos évek után a Közel Kelet helyett immár Bécsben él férjével és két, tizenéves gyermekével.
– Geofizikus férjem, Orosz József előbb Angolában kezdett dolgozni, majd Omanban és Bahreinben is eltöltöttünk néhány évet az ő megbízatásai révén. Onnan Hollandiába vitt az utunk, most pedig férjem 2013 óta Bécsben vállalhatott munkát. Természetesen amint tehetjük, hazaugrunk, hiszen a 250 kilométer – főleg a korábbi évek több ezres távolságaihoz képest – már semmiségnek számít.
– Annak idején Ön nem a hosszú sétákról volt ismert, hanem nagyon is gyors futásairól és jó navigációs képességeiről. Másként nem is lehetett volna kétszeres világbajnok a tájékozódási futók igen erős nemzetközi mezőnyében…
– Nyíregyházán kezdtem el sportolni, a helyi Titász sportkörben, majd komolyabb sikereimet már a fővárosi OSC-ben és a TF-ben értem el, miközben testnevelő tanári diplomát is szereztem – sorolta az 1968-ban született bajnoknő, aki a sportágban ma is mindenkinek „az Oláh Kati”. – Furcsa, hogy nem érzem az idő múlását. Ha visszagondolok sportpályafutásomra, úgy tűnik, mintha mindez tegnapelőtt történt volna. Pedig már a nyolcvanas évek közepén a hazai élmezőnybe tartoztam, majd a legjobb versenyzői kornak számító 23, illetve 27 éves koromban kétszer is sikerült világbajnoki címet szereznem. Szerencsémre előbb Csehországban, majd Németországban, számomra viszonylag kedvező terepeken rendezték ezt a két Vb-t.
– Arról szerényen nem tesz említést, hogy harmincegyszeres magyar bajnok és abszolút csúcstartóként, 1985 és 2004 között tizennégy (!) alkalommal választották az Év Tájfutójává!
– Akik ismernek, tudják, távol áll tőlem bármiféle büszkélkedés. Egyszerűen örülök, hogy ezt a sportágat ilyen hosszan űzhettem, s hogy a világbajnoki címek mellett számos alkalommal Világkupa győzelmeket és dobogós helyezéseket tudtam szerezni Magyarországnak.
– Még 2005-ben is fel akarta venni a kesztyűt a világbajnoki kiküldetésért folyó válogatókon…
– Igen, szerettem volna kijutni Japánba, de egy bokasérülés ebben végül megakadályozott. Ez volt az utolsó, komoly próbálkozásom. Persze futni mindig is nagyon szerettem, még az ománi hőségben is – ameddig lehetett – rendszeresen edzettem. A helyi futóklubnak is tagja voltam, ám április-májusban már az éjszakai edzéseket is fel kellett adnom, mivel akkor is 30 fok felett volt a hőmérő higanyszála. Döbbenettel néztem, hogy a nők – akiknek a legnagyobb melegben is hosszú ujjú trikóban kellett futniuk – hogyan bírják ezt?
– Futóedzéseit immár sok éve Kárai Kázmér, az egykori élvonalbeli maratonista, mindmáig sikeres KSI-beli edző irányítja…
– Kazival valóban hosszú távú a kapcsolatunk, jó terveket kapok tőle, amelyekből persze nem mindent tudok megvalósítani. Amikor ugyanis egy kicsit jobban „belelkesedek”, gyorsan bejön egy-egy sérülés, amelyek azután visszavetnek, és mindent kezdhetek elölről. Azért alkalomszerűen még mindig hat-hét kilométereket futok, amit nagyon élvezek.
– Sportágával van bármiféle kapcsolata?
– Kevesebb, mint szeretném! Örülök, ha alkalomszerűen bárkivel összefutok. Rendszeresebben azonban csak egykori szegedi edzőmmel, Szokol Lajossal és klubtársammal, Balogh Piroskával beszélgetek.
