Orbán Viktor sportágváltás előtt áll?

Orbán Viktor Puskás Ferencnével

Orbán Viktor Puskás Ferencnével

Senki nem mondhatja, hogy hirtelen felindulásomban rosszindulatú fröcsögésbe kezdek és összehordok tücsköt-bogarat a magyar labdarúgás újabb Marseille-jét hozott, péntek esti földindulás, a hollandoktól elszenvedett 8-1-es vereség kapcsán. Ezért is aludtam rá néhányat, de azután „gépbe ugrottam”, mert szó nélkül semmiképpen nem akartam hagyni ezt a negatív csúcsot. Meggyőződésem ugyanis, hogy aki – Csank János, korábbi kapitány szavaival élve – nem „majrézik”, annak – kinek-kinek a maga helyén – kötelessége ez ellen az agyonpénzelt népbutítás ellen felszólalnia.

S most nem egyszerűen okos – vagy annak vélt – gondolatok elejtésére, fejtegetésére gondolok, hanem arra, hogy elemi erővel kell ordítani: ebből elég volt! Ébresztő! A másik kérdés az, hogy kinek kell felébrednie? Nos, semmiképpen sem az egyszerű drukkerek sokaságának, hiszen őket a Németországban a jobbak között emlegetett Szalai Ádám szerint is sok év óta hivatalból „hülyítik”. Tehát valakik odafönn, akik névvel vagy név nélkül, de az ilyen és hasonló, stratégiai fontosságúnak vélt esetekben megnyomják az egyik vagy másik gombot. Márpedig Magyarországon – ritka kivételként – rendkívül következetesen csak az egyik gombot nyomkodják. Azt, amelyik újra és ismét zöld utat enged a féktelen pénzszórásnak, pazarlásnak, a milliárdok feneketlen kutakba dobálásának.

Megvallom, nem Csank Jánosnak akarok hízelegni, de teljesen igazat kell adnom a sokat megért mesternek, aki például 1994-ben az akkori magyar NB I-ben is igen csak középszerű játékosállománnyal, a mai klubköltségvetésekhez képest fillérekből tudott bajnokcsapatot kovácsolni Vácon. Márpedig azt senki nem mondhatja, hogy a klerikális Vác városa hasonlóan a politika kegyeltje lett volna 1994-ben, mint amit például a Vasas elmondhatott volna magáról korábban, évtizedeken keresztül. Szóval Csank kerek-perec kimondta a  lényeget. Ezeknek a fiatalembereknek Bukarestben is, meg Amszterdamban is tele volt a bugyogójuk. Ezeknek az alibi nagyságoknak csak egy helyen nincs önbizalomhiányuk: amikor a pénzről van szó.

Jómagam – aki annak idején rendszeresen ugráltam be a Népstadion bizony elég magas kerítésén, mert nem volt kilenc forintom egy belépőre, ha elfogyott a három forintos diákjegy – nagy megnyugvással fogadtam a történteket (a „méretes” vereséget) abban bízva, hogy most legalább néhány hónapig egy kis csend lesz. Hogy nem minden vízcsapból a magyar labdarúgás soha meg nem valósuló ígéretei zúdulnak a tájékozatlan és jóhiszemű emberek sokaságára.

Fel lehetne tenni például a kérdést a nagyhatalmú MLSZ elnöknek, Csányi Sándornak, hogy neki milyen örömöket hozott az MLSZ elnöki tisztség? S hogy legbelül mire számít ettől a leamortizált és agyonpénzelt társaságtól. Szerénységem Csányi helyett inkább egyenesen Orbán Viktor miniszterelnökhöz fordulnék, és meg is kérdezném tőle: vajon ő „mit eszik” ezen a csúfságsorozaton? A játékosokra szégyen, a miniszterelnökre nézve elismerés is lehet, amikor azt mondom: ez a magyar válogatott azt is elbírta volna, ha az 50 éves Orbán Viktor beszáll, akár egy negyedórára is. Akkor sem lett volna még amolyanabb a végeredmény.

Ez utópisztikusnak vélt felvetéssel szemben nagyon komolyan megkérdezném Orbán úrtól: mi tartja még mindig benne azt a lelkesedést, amellyel kitart ezen lerongyolódott, az emlékeiből megélni képtelen sportág mellett? Miért vállal aránytalan támadási felületet a pillanatnyilag – állítólag – már 80 milliárdos stadionépítési program miatt? Mennyivel több sikerélménye lehetne sokkal kevesebb pénz ráfordításával például akkor, ha a kézilabdát a labdarúgás elébe helyezné. Döntését erősen megkönnyíthetné, hogy kedvenc városában, Székesfehérvárott jelenleg is működik egy masszív élvonalbeli női kézilabda együttes. Ha például azokat elkezdené támogatni, a stadionok áraihoz képest szinte fillérekből építtetne egy 3-4 ezer néző befogadására alkalmas sportcsarnokot a jelenlegi gyengécske otthonuk helyett, és igazolna 3-4 világklasszist a győri női együttes példáját követve, 2-3 év alatt európai élcsapat vezérszurkolója lehetne. A magyar labdarúgó válogatott mellett viszont legfeljebb csak hitegetheti magát, hogy majd a következő generációk, majd azok megmutatják…

Miniszterelnök úr, a legkomolyabban ajánlom: gondolja meg ezt a sportágváltást! Most még nem késő, húsz év múlva pedig már Önt sem fogja érdekelni. És ha netán a kézilabdában annyira nem bízna, merném ajánlani a vízilabdázást is, ahol a kézilabdához hasonlóan, a férfiak mellett a nők is a világ legelső vonalában szerepelnek.

 

This entry was posted in Blog and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.