Orvoslás helyett a felmosás jutott Gulácsy Máriának!

Az 1968-as, mexikóvárosi olimpián ezüstérmes magyar női tőr válogatott egyik kiválósága hunyt el Jármy Miklósné Gulácsy Mária személyében. Az életének 74. évében távozott, kétszeres világbajnok  nem csak a páston, hanem az életben is kiválóan helytállt. A jochapress.hu a vele készített utolsó interjújával tiszteleg a három gyermeket nevelt, kivételes személyiség emlékének.

„Kitelepítés nem csak Budapesten volt, Minket éppen Mátészalkáról futamítottak meg – emlékeztetett a nyugdíjas nyelvtanárnő.  – Édesapámat rokkantnyugdíjazták, ő vidéken maradt, mi édesanyámmal feljöttünk Budapestre, egy háromszoros társbérletbe, a Szilágyi Dezső térre, ahol azóta is lakunk. Anyám leginkább vagonokat rakott ki, de így is kiderült, hogy nem jó a származásom, hiszen segédmunkás apámat dr. Gulácsy Ferencnek hívták.”

A vívás soha nem volt olcsó sportág, Ön mégis ott kötött ki.

„A Batthyány utcai általánosban, hetedikes koromban megláttam egy plakátfélét, amely vívótanfolyamra hívta az érdeklődőket. Édesanyám azonban kerek-perec kijelentette: csak akkor mehetek, ha ingyen van.  Így kerültem a Vasasba, ahol egy évig Majorné Horváth Katalin oktatott a sportág alapjaira, majd Somos Béla csoportjának lettem a tagja. A továbbtanuláshoz a kitűnő bizonyítványom sem volt elég, mert nem vállaltam el az úttörőknél a csapattanács elnökségre szóló jelöltséget. Végül a városszéli Martos Flórában, Óbudán kötöttem ki és jelesre érettségiztem, miközben hetente kellett mennem a pártbizottságra „beszélgetésre”.

Ilyen káderlappal aligha gondolhatott az egyetemre.  

„Klerikálisnak minősítettek, s nem is javasolták a továbbtanulásomat. Előbb asszisztens voltam a Sportkórházban, majd átálltam takarítónőnek, hogy útlevelet kaphassak. Egyébként világéletemben orvos szerettem volna lenni… Nagy szó volt, hogy később édesapám két diplomával a Margitszigeten, a szikvízüzemben segédmunkásként dolgozhatott.”

Önt meg sorozatban elutasították a felvételiken.

„Az akkor szokásos szöveggel: helyhiány miatt. Végül az orvosi helyett a német-pedagógia szakra sikerült bejutnom. A vívás párhuzamosan ment; 1957-ben Somos Béla bácsit követtem a Honvédba. Tulajdonképpen már az 1960-as, római olimpia előtt jó eredményeim voltak, de csak 1962-ben kerültem be a válogatottba. Az első utam azután mindjárt a világ másik végére vezetett.”

Ugye 1962-ről, az argentínai világbajnokságról beszél?   

„Buenos Airesben rendkívül jól éreztem magamat. Elsősorban azért, mert a magyar válogatott első lett a világbajnokságon. Ráadásul, amikor felhangzott a magyar Himnusz, úgy éreztük magunkat, akár otthon, annyi ott élő honfitársunk énekelt és ünnepelt bennünket. Az egyik magyar például egy tonna narancsot hozott nekünk a szállodába, ajándékba.”

1963-ban már sokan irigyelték, hiszen egyszerre két, világhírű vívómestere is volt.

„Somos Bélától átkerültem Szűts János csoportjába, de valójában mindkettejüktől vettem iskolákat. A mai napig is boldog vagyok azért, hogy ilyen kitűnő mestereknél kaphattam leckéket. Az 1964-es, tokiói olimpiáról lemaradtam, mert nem a vívótudás volt a legfontosabb. Jobban kellett volna adminisztrálnom magamat.”

Az 1968-as mexikóvárosi ötkarikás játékokra csak betették a csapatba.   

„Ha már ott voltam, ismét részese lehettem egy magyar ezüstéremnek. Előtte 1967-ben kivittek az előolimpiára is, ahol extra kalandokban, tanulságos esetekben volt részem. A kubai sportolókat például soha nem látott készültséggel kísérték: minden egyes kubaira egy felügyelő jutott. Ám így sem tudták megakadályozni, hogy többen is lelépjenek! Nálunk is sor került nem mindennapi dolgokra. Szálláshelyünkön például külön levélbontó részleg működött. Minden levelet felbontottak, elolvasták, majd visszaragasztgatták. Nagy Jenőnének, a tornászok Vali nénijének azonban elfelejtették visszatenni a levelét, s így az üres borítékot adták át neki. Az 1968-as olimpián egyébként feltűnően sok ismeretlen arccal találkozhattunk. Minden valamirevaló főnök hozta a titkárnőjét is, akiket a legkülönfélébb sportágakban be is neveztek, majd ők „természetesen” visszaléptek a versenytől. Volt például, akinek a női toronyugrásban kellett volna indulnia.”

 1969-ben előbb a válogatottból került ki, majd 1972-ben végleg felhagyott az aktív sporttal.

„Egy ideig még a Honvéd elnökségében tevékenykedtem, majd teljesen a család és a fordítás töltötte ki az életemet. Csak az 1985/86-os tanévben kaptam állandó tanári kinevezést, mégpedig a XIII. kerületi Huba utcai Vendéglátóipari Szakközépiskolában. Volt is bennem egy kis félsz, hiszen elég későn kezdtem el a tanári pályát, de mivel a nyelvet sokkal jobban tudtam, mint az egyetem elvégzésekor, így nem is lehetett semmi gondom. Ott dolgoztam egészen az 1996-ban volt nyugdíjazásomig. Közben a sporttal sem hagytam fel. Előbb túraevezős, majd túrakajakos lettem, közben a kisebbik fiamat kísérgettem az Eöry István által újdonságként meghonosított lovastorna edzésekre. Legvégén az evezős férjem révén ehhez a sportághoz kerültem legközelebb.”