Ozsvár András három kamerával bíráskodna!

csel_Ozsvár András_MN

 A maga korában, az 1980-as évek elején kétségkívül a legnagyobbak közé tartozott, s ezt nem csak azért mondhatjuk, mert a nehézsúlyban és az abszolút kategóriában láthattuk a cselgáncsversenyeken. Az 1980-as moszkvai olimpián bronzérmes, emellett vb-3., Eb-2. Ozsvár András manapság klubot és múzeumot vezet, edzősködik és feltaláló.

– Annak idején, ereje teljében mennyivel mérlegelt?
– Katonakoromban 150-155 kilóról lefogytam 119-re, és amikor 1979 tavaszán leszereltem, 120-125 voltam, így nyertem Hungária-kupát. Ám egy éven belül visszaállt az eredeti súlyom, a moszkvai olimpián 157-tel mérlegeltem. Persze közel sem én voltam a legnagyobb darab. A nehézsúlyban az alsó határ hozzávetőleg 120 kiló, a felső 175-180.

– Nehéz elképzelni önt úgy, mint aki valaha a 80 kilogrammban is versenyzett.
– Hát, abban nem is indultam soha. Már nyolcadik osztályosként is száz kiló voltam, amikor elkezdtem dzsúdózni. Az egyik bátyámat követtem az edzésekre. Csongrádon születtem, de 1959-ben felköltöztünk a fővárosba. Apám kuláknak volt kikiáltva a százhúsz hold földjével, mindet be kellett szolgáltatnia a téeszbe, és Pesten öntödei munkásként kezdte újra az életét. Pestszentlőrincen vettünk házat, itt kezdtem az iskolát és a dzsúdót is. Először 1970-ben indultam versenyen, tizenhárom évesen, a válogatottba pedig 1975-ben kerültem be, amikor megnyertem a miskolci IBV-t, a szocialista tábornak kiírt ifjúsági barátsági versenyt. Azután, hogy 1977-ben junior Európa-bajnok lettem, a felnőttek között is számoltak velem. 1979-ben már ott voltam a párizsi vb-n, az első meccsemet megnyertem, a másodikat pedig úgy vesztettem el a francia Rougé-zsal szemben, hogy az én dobásomat neki könyvelték el. Utána elnézést kért. 1980-ban pedig az Eb-n megint csak az abszolút kategóriában ötödik lettem, a bronzmeccsen a montreali nehézsúlyú olimpiai bajnok szovjet Novikovtól kaptam ki. Így mentem ki Moszkvába, ahol két olimpiai bajnokot megvertem, a harmadik helyért éppen Novikovot, de egy harmadikkal, a francia Parisivel szemben alulmaradtam.

– A döntőt aztán Parisi is elvesztette, pedig előtte ő lett a nehézsúly bajnoka. Az, hogy az abszolút kategória döntőjében kikapott a keletnémet Dietmar Lorenztől, aki előzőleg a 95 kg-ban is csak harmadik volt, nagy szenzációnak számított?
– Lorenzet akkorra már felhizlalták, ő is volt már legalább száztíz kiló, és egy ikszes meccsen, bírói döntéssel nyert. A bírók úgy lehettek vele, hogy a franciának már van egy aranya, és Moszkvában amúgy is a keletnémetek voltak hazai pályán.

– Ön örült a bronznak?
– Nagyon, már csak azért is, mert két héttel az olimpia előtt megsérültem. Az egyik edzésen komoly ütést kaptak elöl a bordaközi izmaim. Mehettem orvoshoz, s amikor Béres Gyuri megállt előttem egy iszonyatosan nagy tűvel, szörnyen megrémültem. Hát még amikor elárulta, hogy hátulról adja be az injekciót. És tényleg átdöfte a testemet. De nem éreztem semmit, megszűnt a fájdalom, edzhettem tovább. Azzal, hogy rendbe hozott, Gyuri belopta magát a szívembe, és cserébe később intéztem neki egy kis reklámot. Az egyik Hungária-kupán, amikor már biztosan vezettem a döntőben, mintha megsérültem volna, behívtam a szőnyegre. Mondtam neki, hogy nincs semmi baj, de a döntőt közvetíti a televízió, mosolyogjon szépen. Kamuból azért kértem egy kis fagyasztást.

– A moszkvai csonka olimpián cselgáncsban mennyire volt lyukas a mezőny?
– Azok közül, akik számítottak, csak a japánok nem indultak. Emlékszem, ott ültek a tribünön, és sírtak, mert kint tudták meg, hogy az országuk is bojkottálja az olimpiát… Az eredményhirdetésnél amúgy a bronzérmet én éppen a díszvendégnek meghívott japán Macuma mestertől vehettem át, akit elmondhatatlan tisztelet övezett. Már nagyon idős volt, járni is alig tudott, a versenyzők cipelték mindenhova, szó szerint a hátukon, vagy a gólya viszi a fiát módszerrel.

– Az abszolút kategóriát 1984-ben levették az olimpia műsoráról, s ma már önálló versenyként rendezik meg az „open” világ- és Európa-bajnokságokat is. De a közönséget mindig felvillanyozza, ha egy kisember megver egy nagyot. Akadtak ilyen kellemetlenségei?
– Hogyne, nekem is volt két emlékezetes vereségem. Egyszer egy észak-koreaitól kaptam ki, majd az egyik Eb-n egy hollandtól, rögtön az első meccsemen. Nem gondoltam, hogy alám ugrik és eldob egy süllyesztett válldobással. Könyörögtem Istenhez, hogy még egyszer összekerüljek vele, és mit ad az ég, ugyanabban az évben a vb-n megint vele kezdtem. Na, ott már fél perc alatt lemészároltam. Ha valaki nem elég erős, akkor azt szó szerint erőből meg lehet verni, ehhez nem kell sok gógyi.

csel_Ozsvár András_MN 2

– Erőnek ön sem volt híján. Itt, a Magyar Judo Múzeumban ki van állítva az a marokerősítő gumi, amit a felirat szerint ezerhétszázszor nyomott ki.
– Középiskolás koromban mindig velem volt a télikabátom zsebében, és állandóan nyomkodtam. Évek múlva egyszer, amikor valahova vonattal utaztunk és volt időnk, megnéztük, hányszor tudom kinyomni. Akkor sikerült jobb kézzel ezerhétszázszor. Mások is megpróbálták, de nekik már az ötszáz sem ment. Akkoriban nem sokan állták a kézfogásomat.

– Az 1982-es rostocki Eb-n nehézsúlyban és abszolút kategóriában is indult, előbb bronzot, majd ezüstöt nyert. Az aranyhoz sok hiányzott?
– Nagyon kevés. Az abszolút kategória döntőjében azzal az orosz Tyurinnal mentem, aki 175 kiló volt, egy fejjel magasabb nálam, és már Európa-bajnok, de abban az évben három nemzetközi versenyen is legyőztem. Rostockban is vezettem ellene, mert a bíró megintette, és vérszemet kaptam, hogy még jobban megverem. Az lett belőle, hogy megkontrázott egy befordulásnál, és már nem tudtam fordítani, elúszott a meccs.

– 1984-ben ön is kárvallottja lett annak, hogy Moszkvára válaszképpen a Los Angeles-i olimpiát a szocialista tábor bojkottálta. Ám még a szöuli játékok idején is csak harmincegy éves lett volna. Miért hagyta abba a versenyzést huszonnyolc esztendősen, 1985-ben?
– Amikor megtudtuk, hogy nem megyünk Los Angelesbe, valami megtört bennünk. S persze engem sem az bántott a legjobban, hogy Gyáni Jancsival már beszereztünk száz válogatott melegítőt, amit a kint élő magyarok rendeltek tőlünk… Később a tévében mutatták a szöuli diáklázadásokat, és biztosra vettem, hogy oda sem megyünk. Már megvolt a diplomám, közben családot alapítottam, és úgy döntöttem, inkább elkezdek edzősködni.

– Ezt a szöuli olimpia alatt, itthon a tévét nézve sem bánta meg?
– Őszintén mondom, hogy nem. Az 1980-as olimpia évében harminchat hetet töltöttem edzőtáborban, és egy ilyen felkészülést már nem tudtam volna vállalni.

 
 

– A Magyar Judo Múzeum immár két és fél év óta üzemel itt az Óbudai Judo Clubban, és ahogy tudom, ilyen intézmény nem sok van a világon.
– Jómagam csak egyről, a tokióiról tudok. Nálunk természetesen alapvetően magyar relikviák láthatók, de például van itt dzsúdósruha a kétszeres olimpiai bajnok japán Hitosi Szaitótól is. Az egyik vb után szólt a banketten, hogy menjek fel a szállodai szobájába, és nem is tudtam, mire gondoljak, mit akar tőlem. Nos, a barátsága jeleként nekem adott három vagy négy felszerelést, egy kisebb vagyon értékében.

– Ezek a relikviák nem akármilyen motivációt jelenthetnek a gyerekeknek, akik itt, a szomszédos termekben gyömöszölik egymást.
– Így van, és az Óbudai Judo Club ma Magyarországon a legnagyobb létszámú cselgáncsegyesület, közel ötszáz gyerek jár hozzánk. Több iskolában is cselgáncsalapú testnevelést oktatunk, s büszkén mondhatom, uniós pályázaton is nyertünk a „Személyiségfejlesztés a dzsúdó alapelemeivel” elnevezésű projektünkkel. S van még egy nyertes projektem, ami megváltoztathatja a bíráskodást a sportágban. Ez egy új típusú eredményjelzés. Három kamera rögzíti a mérkőzéseket, és a vitás eseteknél a bíró bármelyik felvételét azonnal visszanézheti a szőnyeg szélén levő HD minőségű kivetítőn. Az eredményjelzőt pedig hangvezérléssel kezelheti. A londoni olimpián is csak egy kamera rögzítette a mérkőzéseket, ami sok esetben nem elegendő.

– Van esély arra, hogy a rendszert a következő ötkarikás játékokon, Rio de Janeiróban alkalmazzák?
– A Nemzetközi Judo Szövetség elnökének, Marius Vizer úrnak is elnyerte a tetszését, azt mondta: Bandikám, csak ne kerüljön sokba. Az is kedvez az elképzelésemnek, hogy immár nem három, hanem csak egy bíró van a szőnyegen. Szóval, Rióban akár működhet is a rendszerem, ami egyébként éppen most készült el, és megkezdjük a kivitelét a nemzetközi porondra.

(Forrás, fotók: Magyar Nemzet)

 

This entry was posted in Blog and tagged , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.