Paradicsom Marosvásárhelyről – interjú Orbán Istvánnal
Orbán István kétszeres világbajnok. Fotók: JochaPress.hu
Az ismeretség még a régi, szép időkben jött létre. 1982-ben az akkori Német Szövetségi Köztársaságban rendezték a férfi kézilabda világbajnokságot, amelyekre a magyar válogatott egyébként magas helyezés reális reményével indult útnak és végül egy szerény, 9. pozícióval kellett beérnie.
E sorok elkövetője négyéves, MTI „sportos” szolgálata során hivatalosan egy alkalommal utazhatott Hegyeshalmon túlra – ez volt az 1982-es férfi Vb az NSZK-ban. Igyekeztem minél többekkel kapcsolatba kerülni, így jutottam el többek között Orbán Istvánig is. A korábban (1970- Franciaország, 1974-Német Demokratikus Köztársaság) kétszeres világbajnok román válogatott kapus bár akkor még csak 33 éves volt, ám egy korai, súlyos sérülés miatt már 1977-ben befejezni kényszerült sikerekben gazdag sportpályafutását. Az NSZK-ban mint a román válogatott másodedzője lehetett ott, aki egyben a kapusok felkészítésében is szerepet kapott. A világ akkori egyik legjobb átlövőjével, Vasile Stingával az ő tolmácsolása révén sikerült interjút készítenem.
Az azóta eltelt évtizedek során nem voltunk kapcsolatban, viszont tudtam róla, hogy 1984 óta Marosvásárhelyen él. Legutóbbi, rövid, ottani látogatásom alkalmával sikerült összehozni egy hosszabb beszélgetést vele.
– Ahogy az igen gyakran szokott történni, én sem a kézilabdával kezdtem sportpályafutásomat Székelyudvarhelyen – emlékezett a már régmúlt időkre a nyugdíjas szakember, akit iskolatársai a „paradicsom” becenévvel illettek, s ez rajta is maradt. Legelőször síeltem, majd egy három hónapos, kórházi kényszerpihenőt követően „beleszerelmesedtem” a jégkorongba. Reggel és este hoki edzésen vettem részt, délután pedig elkezdtem a kézilabdát is. Ez 1960-tól ment így, de egy évre rá májgyulladást kaptam. Újabb tétlenséget követően viszont már a kézilabda került előtérbe. Előbb irányítóként játszottam, majd Szabó Dénes – aki korának alighanem legjobb romániai átlövőjét, Miklós Magdát is felfedezte és megtartotta a sportágnak – a kapuba állított.
– Udvarhelyen mindmáig élvonalbeli kézilabdaélet zajlik.
– Ez nálunk egy gazdag tradíción alapszik. A sportiskolákban szép számmal nevelkedtek (és nevelkednek jelenleg is) a tehetségek, így 1965-ben országos bajnokságot nyertünk. Ott figyeltek fel rám igazán és ennek következtében 1966-ban néhány hónapon belül behívtak az ifjúsági-, a junior-, majd a felnőtt válogatott keretbe is.
– Egy év múlva viszont komoly változásként felvették az ottani Testnevelési Főiskolába, ezzel egy időben Bukarestbe kellett költöznie.
– Három év elteltével, 1970-re nagyon erős lett a válogatott, addigra összeérett a csapat. A játékosok tényleg szinte becsukott szemmel is tudták, hol vannak a társaik. A Brassóban élő Kicsid Gabival, a Bukarestben maradt Birtalan Pistával, Gruia Gheorghével és a többiekkel meg sem álltunk a világelsőségig. Négy évvel később idősebbek, rutinosabbak lettünk, viszont jöttek új, igen tehetséges fiatalok is. Ilyen volt például Radu Voina, Werner Stock, Tudose Constantin és Adrian Cosma is. Az akkori legjobb magyarokkal rendre hatalmas csatákat vívtunk, miközben emberileg igen jó kapcsolatban voltunk egymással. Máig is szeretettel emlékezem Adorján Jánosra, Kovács Lászlóra, Simó Lajosra, Bartalos Bélára, Szilágyi Istvánra, Buday Ferencre és a többiekre.
A Steaua játékosaként kitüntetést vesz át Nicolae Ceausescutól
– Ilyen nagy sikereket követően jött derült égből a villámcsapás…
– 1977-ben a lengyelországi Tarnowban rendezték a Főiskolai Világbajnokságot, ahol a torna legjobb kapusának választottak. Március 4-e fekete napja az életemnek. Ekkor ugyanis egy ütközés folytán kettős lábtörést szenvedtem, amelynek következtében hatszor operáltak. Folytatásról szó sem lehetett, hiszen mindmáig viselem az eset utóhatásait.
– A kényszerű búcsú nem jelentett távolodást a sportágtól.
– Edzőként is ki kellett járnom a kézilabdázás ABC-jét. Rám bízták az ifjúsági válogatottat, majd a felnőtteknél is kaptam feladatot. Így kerülhettem ki például 1982-ben a világbajnokságra is. Később átvettem a Steaua ifi csapatát, mígnem 1986-ban hívtak Marosvásárhelyre, ahol már 1984-től volt lakhatásom. Az ASA kiesésre állt az I. osztályból, nekem sikerült benntartanom az együttest. A későbbi években általában az első öt között szerepeltünk. Nagy előnynek tartom, hogy alapvetően mindig fiatalokkal foglalkozhattam.
– 1995-ben Magyarországról keresték meg.
– Cegléden három évet töltöttem el, majd Nagyváradon, Aradon és Bukarestben is megfordultam. Magyarországra Kovács Péter hívására jöttem vissza, amikor az orosházi nők egy nyert meccsel az utolsó helyen álltak. Szereztünk 18 pontot és végül a 7. helyen zártuk a bajnokságot. Amikor Benyáts Bea elment onnan, a csapat halálra lett ítélve. Én pedig 2004-től ismét Romániában, Segesváron, az utánpótlás olimpiai központban folytattam a munkát.
– Majd ahogyan az igen gyakran történni szokott, 2008-ban Ön is visszatért szülővárosába…
– Így igaz. Székelyudvarhely volt az utolsó, érdemi állomása edzői pályámnak, ahol elsősorban kapusedzőként dolgoztam. 2013-ban letettem a lantot, ekkor elmentem nyugdíjba. A kézilabdázáshoz azonban változatlanul nagyon közel vagyok. Minden elérhető meccset megnézek a televízióban. Sajnos, nagyon kemény sportág lett a mienk, amelyben már mindennaposan alkalmazzák a cselgáncs és a kötöttfogású birkózás elemeit. Akik kisgyermekkoruk óta ebben a szisztémában készülnek, azok már bírják a mosást is, meg a kicsavarást is… Más kérdés, hogy egyre kevesebb a fiatal, akiket a telefonok és a laptopok jobban vonzanak, mint a kézilabdázás lehetősége. Az is a teljes képhez tartozik, hogy mára kihalófélben vannak azok a régi szakemberek, akik valóban szívvel-lélekkel oktatták a legfiatalabbakat. Nekik óriási tudásuk volt, a fiatalok sokkal jobb alapokat kaptak, mint a mai átlag. Pedig a gyerekekre jóval több gondot kellene fordítani. Annál is inkább, mivel mára szerintem a kézilabdázás egy önálló tudományág lett.
– Mi a mai élvonalról a véleménye?
– A dánokat ki kell emelnem, mert volt erejük megtörni a francia hegemóniát. Egyénileg számomra Mikkel Hansen külön kategóriát képvisel, a többiek közül Nikola Karabatics és Daniel Narcisse a kedvenceim.
– Mit tudhatunk Orbán Istvánról, a civil emberről?
– Kért iker fiam van, a Feleségemnek sok távollétem miatt jócskán adósa vagyok. Bár papíron 1984 óta Marosvásárhelyen élek, mégis alig ismerem a várost, mert szinte állandóan távol éltem innen. Szívesen segítek a feleségemnek a főzésben. Kedvenceim a töltött paprika, a halételek és a szemes bab csülökkel. Délutánonként pedig heti 4-5 alkalommal is bátyámmal párban billiárdozunk. A régiek közül mindenkivel jóban vagyok, a legtöbbet Birtalan Pistával és Kicsid Gabival beszélek telefonon.
