Párducként védett, a kapufát sem kímélte

Az idő múlása nagy úr. Előbb-utóbb megritkulnak a sorok, elkezdődik a visszaszámlálás. Nincs ez másként a férfi kézilabdázók 1958-as világbajnokságon részt vett csapatánál sem.

Kele Miklós. Fotó: JochaPress

Szeptember 26-án a szövetség kellemes hangulatú összejövetelt szervezett az NDK-beli vébén szerepelt, egykori csapattagok számára. Bizony a tizenhatos keret tagjai közül már csak tízen élnek. Ráadásul ez a tíz ember nem is tíz, hiszen van, aki külföldön él (Balázs Jenő) mások pedig itthon vannak ugyan, de előrehaladott korukkal együtt járó gyengeségeikkel, vagy konkrét betegségükkel küzdenek. (Berendi József, Töltő Károly, Vajna István), Bencsik Ottóról pedig senki nem tudott semmit, róla csak az összejövetelt követően derült ki, hogy életben van.

A hatvan év előtti válogatottak egyik, megjelent tagját, a kapus Kele Miklóst sikerült otthonában meglátogatni. Természetesen először a legrégebbi időkről, a sportággal való kapcsolat kezdetéről beszélgettünk.

 – Mivel Tökölről származom és ott mindig is nagy kézilabdás élet volt, így talán természetes, hogy én is kapcsolatba kerültem a sportággal. Előbb a labdarúgással is megpróbálkoztam, majd kézilabdára váltottam át, de mindig is csak a kapusposzt érdekelt.   

Általános iskolás koromban nagy kalandoknak is részese voltam, mivel a Dunát átúszva, Százhalombattán is játszottunk alkalmi meccseket kortársainkkal. A változás, a kézilabdára volt végleges átállás már középiskolás koromban következett be. Ekkor kerültem képbe a Ferencvárosnál, ahol sok embernek lenne megköszönnivalóm, de csak egyet említenék meg külön is: Mayer Miklós nevét. Ő egy sokoldalú és igen komoly szakember volt. Sajnos, csak 1954 és 1956 között élvezhettem a támogatását, mert a forradalmat követően külföldre távozott. 

 A pihenőkkel zajlott beszélgetés során Kele Miklós ismételten szóba hozta a tököli származását, a szülőhelyhez való kötődését. 

 – Ha valahova kimozdulok itthonról, legszívesebben Tökölre megyek, ott előjönnek a régi, szép idők, az emlékek sokasága. Meg az is bennem van, hogy én fedeztem fel a sportágnak a jelenlegi polgármestert, Hoffman Palit, aki azután jóval később utódom lett a ferencvárosi kapuban és a válogatottban is bemutatkozhatott. Pali még ötven éves korát követően is védett bajnoki meccseken!

Egy kép a ferencvárosi öregfiúkról, melegítőben guggol Kele Miklós

E kis kitérőt követően időben visszaléptünk a tettek mezejére, az aktív játékos pályafutás éveire. Volt mire emlékezni, hiszen az 1936-ban született Kele Miklós 1958-ban már fix tagja volt a nemzeti együttesnek, s így ott lehetett az akkori NDK városaiban megrendezett kispályás világbajnokságon is.

 – Meg kell számolnom, de hat meccset játszhattunk a világbajnokságon. A románokkal döntetlennel kezdtünk (16-16), majd jött egy súlyos vereség a csehszlovákoktól (26-11). Mindkét alkalommal csereként léphettem pályára. Az Izland elleni győzelmet (19-16) csak a kispadon ünnepelhettem, a középdöntő első erőpróbáján, a németekkel szemben 22-15-re elvesztett 60 perc során ugyancsak csere voltam. A középdöntő másik ütközetén, a norvégokkal szemben kezdő kapusként támogathattam a 23-21-es magyar siker létrejöttét. A 7. helyet a jugoszlávok 24-16-os legyőzésével sikerült elcsípnünk. Itt nem védhettem. 

 A Ferencvárosban elért sikereket nehéz lenne felsorolni, ezért házigazdám inkább a válogatottal foglalkozott. 

 – Nagyon örülök, hogy 1957 és 1963 között 21 alkalommal tagja lehettem Magyarország férfi kézilabda válogatottjának. Most a beszélgetésünk középpontjában az 1958-as világbajnokság van, ezért maradjunk ennél az eseménynél. Ha kicsivel több szerencsénk van, akkor az 5. helyért játszhattunk volna. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy a következő vb-re csak hat évvel később, 1964-ben került sor, mert azon én már nem vehettem részt.

Kele Miklóssal kapcsolatosan nem lehet kikerülni az akkori Ferencváros és a válogatott oszlopos tagjának, dr. Som Ferenc tanár úrnak a véleményét.

 – Miki óriási egyénisége volt az akkori magyar kézilabdázásnak. Nádori Pál, Faludi Mihály, Kőszegi Tibor és Kele Miklós – voltak a legjobbak. Miki egészen másként védett, mint a legtöbben. Ő ugyanis nem a szemaforos stílust képviselte, hanem párducként védett, mindenre vetődött. Volt is hatalmas sikere, hiszen a közönség szerette az ilyen látványos megmozdulásokat. Mondhatom, hogy tehetséges és bátor kapus volt, aki sokszor védett önfeláldozóan, s ha kellett, a kapufát sem kímélte.

Amikor Kele Miklós befejezte pályafutását, a BKV-nál helyezkedett el, s ott is dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig. Boldog nagypapa, akinek két helyről négy unokája van. 

 – A Fradiban egészen kivételes volt a hangulat, főleg 1954-től kezdve, amikor a TF-ről egy csapatra való játékos igazolt hozzánk. Som Feri szokta mondani, hogy minket nem a pénz kötött össze, akkoriban a pénz epizódszerepet játszott, főleg a mai viszonyokhoz képest. Ezért is tartjuk mindmáig egymással a kapcsolatot és így lesz ez egészen addig, amíg mi is nem követjük a már elment társainkat.

(jochapress / Jocha Károly)