Pintér József nyolc sakkolimpián játszott, számítógépek ellen nem szívesen sakkozik

Kamaszos mosolya, fiatalos előadásmódja alapján nem gondolná az ember, hogy Pintér József (61) nemzetközi sakknagymester már a hatvanon is túljutott. Pedig ez így esett, s az idő múlását ő maga sem tagadja. A nyolcszoros sakkolimpiai csapattagot – későbbi szövetségi kapitányt, aki fiatalon három évig a MEDOSZ Erdértben a kardvívás alapjaival is megismerkedett – egy kancsó sör és egy kávé mellett kértük beszélgetésre.   

„A sör jó dolog, de már az is kifelé megy nálam” – válaszolta a humorra mindig kapható nagymester. „Egyébként a jó belga söröket semmivel nem lehet összehasonlítani.”

– A könnyed bemelegítő lépések megtétele után rátértünk a lényegre. Ön egész életében a fekete-fehér mezők bűvöletében élt. Mintha azonban ez a kötelék lazulna az utóbbi években?

„Korábban sok egyéni sakktornán vettem részt, 2009 óta viszont gyakorlatilag leléptem erről a vonalról; egyszerűen elegem lett. Gépek ellen nem szívesen játszom, de azt is beláttam, hogy a sorozatmérkőzések igénybevételét már nem bírom. Egy-egy parti túl sokat kivesz belőlem, mivel nem szeretem a döntetleneket. A Nagykanizsa bajnokcsapatában viszont még szívesen és jó partikra éhesen ülök asztalhoz.”

 – Az eredményei közismertek. Inkább beszéljen arról, amit nem tudunk.

„Néhai apám I. osztályú játékos volt a Vörös Meteorban, ahol egy már akkor rendkívül idős úr, Tyroler Sándor játszogatott velem egy keveset. Később Karakas Éva néni vett pártfogásába, aki rábeszélt, vegyem komolyabban a sakkot. Ez a periódus azzal az öt évvel kezdődött, amelyet 1967 és 1972 között a Honvédban töltöttem el. Akkoriban Ozsváth András az éltáblás, tőle rengeteget tanultam. Egyébként sok csapatban megfordultam, olykor a jobb fizetségért, de volt, amikor egyszerűen megszűnt az adott szakosztály, így tovább kellett állnom. Klubjaim közül a kilencvenes években az Elektromosban éreztem magamat a legjobban, de ugyanezt elmondhatom jelenlegi egyesületemről is, ahova 2008-ban igazoltam át és ott igyekszem minél több győzelmet elérni.”

 – A legnagyobb sikerét 1980-ban, Málta szigetén érte el, ahol a magyar válogatott csak rosszabb Buchholz-értékszámai alapján, azonos pontszámmal szorult a győztes Szovjetunió mögé, s lett ezüstérmes.

„Érdekes történet ez. Még azt sem állíthatom, hogy egyértelműen én voltam a hatodik legjobb magyar sakkozó. Inkább úgy mondanám, hogy leginkább bennem bíztak, így lettem csapattag. Más kérdés, hogy öt partiból 4,5 ponttal szolgáltam meg a bizalmat. Csapatban máskor is nagyon erősen játszottam. Az 1984-es sakkolimpián az egész mezőny legjobbjaként zártam, 1985-ben, a sakkcsapatok világbajnokságán pedig én szereztem a magyar válogatottban a legtöbb pontot.”

 – Hosszú és sikeres pályafutását ismerve több szakember is állítja: Pintér többre is vihette volna. Van ebben igazság?     

„Sokszor akár egy parti is képes alapvetően befolyásolni valakinek a karrierjét. Ezt magamra vetítve elmondanám, hogy a nyolcvanas években, az én harmincas éveimben bombaformában sakkoztam. Azután eljött a döntő pillanat. 1987-ben, Zágrábban, a zónaközi döntőn 7 partiból 5,5 ponttal álltam. A svájci színekben versenyző Viktor Korcsnoj ellen nyerőesélyes állást sikerült elvesztenem. Ha ott nyerek, négy partiból két pont kellett volna ahhoz, hogy világbajnokjelölt legyek. Ezt a törést a későbbiekben soha nem tudtam kiheverni.”

 – Ezért nagy kár. Ám ettől még színes és izgalmakban gazdag élete volt. Mást ne mondjak, köztudottan baráti kapcsolatban állt a legnagyobb sakkzsenivel, Robert Fischerrel.

Pintér József mellett Benkő Pál nagymester; mindketten jó kapcsolatban voltak Robert Fischerrel (fotók: jochapress.hu)

„Fischer óriási fazon volt, rengeteg időt töltöttem vele. Sokszor utaztunk együtt, gyakran mentünk Németországba és mindenhol a gyógyfürdőket kereste. Hihetetlenül sokat tudott a sakkozás titkaiból, rendkívül mélyen látott. Egy alkalommal Mihail Csigorin egyik könyvét ajándékoztam neki, s külön felhívtam a figyelmét az egyik játszmára. „Ezt még csak két hete elemzem” – volt a válasza… Bármelyik partit képes volt „rongyosra” elemezni és közben döbbenetes dolgokra felhívni a figyelmet. A sakkozásnál talán csak egy dolgot szeretett jobban: enni. Óriási mennyiségeket tudott eltüntetni, miközben megállíthatatlanul osztotta a tanait. Életem nagy ajándékának tartom, hogy hosszú magyarországi tartózkodása során Portisch Lajos és Benkő Pál mellett talán én kerültem hozzá a legközelebb. Kitüntetésnek számított, hogy nekem is megadta a telefonszámát.”

 – A sok elemzésből előbb utóbb könyvek is születnek. Pintér József hány kiadásnál tart?  

„Tizenkét szakkönyvem jelent meg eddig, s ezeknek a fele kimondottan azért íródott, hogy a fiatalok végjáték technikáját segítsem fejleszteni.  Ami nagyon zavar: a fiatalok elsősorban a számítógépek köldökzsinórjaira kötve játszanak. A memorizálás jelentősége nagyon megnőtt, hiszen aki minél több megnyitást tud akár 20-25 lépésig is, annak jelentős az előnye a többiekkel szemben.”

 – Áll ez az ismételten világbajnoki címet szerzett „uralkodóra”, a norvég Magnus Carlsenre is?

„A legteljesebb mértékben és ezért nagyon el vagyok keseredve. A régi, szép idők nagyságai – akár Mihail Botvinnik, vagy éppen Anatolij Karpov, Garri Kaszparovról nem is beszélve – sokkal eredetibb sakkot játszottak, szélesebb repertoárral. De említhetném a szuper intelligens Borisz Szpasszkijt, vagy például a dán Bent Larsent, aki a magyar történelemből is vizsgaképes volt. A szerb Ljubomir Ljubojevic hat nyelven beszél – szóval a régiek valószínűleg okosabbak és szélesebb látókörűek voltak. Velük szemben áll a norvég Magnus Carlsen, aki egyfajta sótlan, ötlettelen, gépies sakkot játszik, viszont hihetetlen pontos technikája van. Sajnos, a korábbi címvédő, az indiai Viswanathan Anand úgy játszott ellene, mint egy kis nyuszi a lenyelése előtt…”

– Keveseknek adatik meg, hogy előbb nyolc olimpián sakkozhatnak, majd átkerülve a másik oldalra, csapatkapitányként is szolgálhatják országuk sakkozását.

„2005 és 2008 között én tölthettem be ezt az összetett feladatot. Bár közepesnél jobbnak mondhatom a mérlegemet, – a 2006-os torinói olimpián például előzetesen a 17. helyre rangsorolták válogatottunkat és ötödikek lettünk – a 2008-as szavazásnál lemaradtam Horváth Tamás mögött. Úgy hallottam, Polgár Judit nem akart engem, de ha így volt, akkor sem haragszom rá. Van éppen elég más dolgom is.”

 – Most éppen az, hogy válaszol a kérdésre: milyennek látja a magyar élversenyzők helyzetét?

„Sajnos, Lékó Péter valószínűleg már nem lesz világbajnok, pedig kartávolságnyira volt tőle. Almási Zoltánt jobban kellett volna menedzselni, de tőle is több elkötelezettségre lett volna szükség, hogy igazán kibontakozzon a tehetsége. Rapport Richárd „kifutásában” nagyon bízom. Egy 15 éves, óriási tehetség nevét pedig szeretném a sakkbarátok figyelmébe ajánlani. Őt Gledura Benjaminnak hívják.”

 – A legtöbb nagymester előbb-utóbb oktat is.

– Szívesen foglalkozom fiatalokkal, persze a kimondottan tehetségesekkel még inkább! Most is irányítok egy sokra hivatott kis srácot, aki még csak 11 éves, a Mátyásföldi LTC igazolt sakkozója, és sokat ígérő kvalitásai vannak. Remélem, nem hiába jegyzik meg a sakkbarátok a nevét: Krstulovic Alex a neve.

(Nemzeti Sport / Jocha Károly)