Polyák Imre Lajosmizséről indult világhódító útjára

Polyák Imre és Varga János (Fotók: JochaPress.hu)

Polyák Imrével szemben elfogult vagyok. Ennek oka egy „ősrégi” újságkivágás, amelyet sokadszor tartok a kezemben. Alatta a felírat: Pajtás, 1966. december 8. Természetesen a sportoldalról van szó, amelyen az egyik kép az asztaliteniszező Kóczián Évát mutatja, a másikon pedig Polyák Imre látható, amint éppen eldobja ellenfelét.

Polyák akkor már olimpiai bajnok volt, hatalmas népszerűség övezte, hiszen abban az időben – ha lehet – még nagyobb volt az elnyúló ünneplés, mint mostanában. Amikor a későbbi évek során többszörösen is megköszöntem neki, hogy befutott emberként sem tért ki egy fiatal srác megkeresése elől, mindig azt válaszolta: „Pajtás, nekem mindenki egyforma ember. Mindenkivel szívesen elbeszélgetek, akit érdekel a véleményem!”

Az emlékek tárában bőven van mit felidézni ebben az ő valóban kivételesen eredményes és követésre méltó életútjával kapcsolatosan.

– Miért éppen a birkózást választotta – ez az első kérdés hozzá.

„Véletlenül lettem birkózó, hiszen a háború után végképp nem volt sok választásom. Nagy élményt jelentett számomra a rádión hallgatni az 1948-as, londoni olimpia közvetítéseit. Különösen Bóbis Gyula és Szilvásy Miklós menetelése ragadott meg, amelynek végén Bóbis aranyérmes lett, Szilvásy pedig ott még be kellett érje a második hellyel. Teljesen lekötötte a fantáziámat az eseménysorozat és végül abban maradtam önmagammal, hogy márpedig mindent megteszek azért, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára!”

Bajnokok társaságában

– Ehhez némi szerencsére is szüksége volt…

 „Feltehetően a londoni, magyar birkózó sikereknek is részük volt abban, hogy Lajosmizsén még 1948 őszén elhatározták a birkózó szakosztály megalakítását, amelynek foglalkozásain a bátyámmal kettesben, heti három alkalommal mi is rendszeresen részt vettünk. A szüleink egy jó ideig nem is tudták, hova járunk. 1949-ben azután döntő változtatásra határoztuk el magunkat, felköltöztünk Budapestre. Nappal Kőbányán kádárként dolgoztunk, közben pedig folyamatosan kerestük a lehetőséget, hol is tudnánk a birkózást folytatni? Végül Újpestre esett a választásunk, ahol éppen egy Londonban, a kötöttfogásúak pehelysúlyú súlycsoportjában bronzérmet szerzett versenyző, Tóth Feri bácsi csoportjában kötöttünk ki.. Már az első alkalommal jól éreztük magunkat ott. Jó volt a társaság, ráadásul Feri bácsi határozottan tehetségesnek is tartott, s bíztatott a folytatásra. Nagy, sportbeli élményeim között tartom számon az 1949-es országos ifjúsági bajnokságot, ahol először léphettem szőnyegre hivatalos versenyen. Annak rendje, s módja szerint ki is kaptam a Baranya Pistától! A következő szezonban, 1950-ben viszont már én lettem az első súlycsoportomban, az országos ifjúsági bajnokságon.” 

– Az ifjúsági bajnoki cím csak a kezdetet jelentette, egy kivételesen sikeres karrier első állomását.

  „1951-ben már a felnőttek között is megmérettethettem magamat. Mivel ott sem adtam alább egy második helynél, ez egyben azt is jelentette, hogy szinte automatikusan behívtak a válogatott keretbe. Még ez évben eljutottam Berlinbe, a Főiskolai Világbajnokságra, ahol úgy végeztem másodikként, hogy csak a szovjet riválisomtól kaptam ki.”

– Az olimpiákat leszámítva tizenkét éves veretlenségi sorozatot ért el.          

„Berlint követően egészen 1963-ig nem vert meg senki, pedig csak az olimpiákra és a világbajnokságokra fogyasztottam le, a többi alkalmakkor mindig egy súlycsoporttal feljebb indultam. 1963-ban is csak azért vesztettem egy meccset a világbajnokságon, mert ínszalagszakadást szenvedtem. Az olimpiákon azonban valami mindig közbejött. Rómában, az 1960-as olimpián például olyan kegyetlen sorsolást kaptam, amelynek révén szinte pihenő nélkül kellett háromszor, egymás után birkóznom. Ez az embertelen sorsolás egyben az aranyérem ismételt elvesztését jelentette.”

– Róma mellett melyik olimpiát számítja a pechesek közé?          

„Helsinkiben nem volt reális esélyem a végső győzelemre, a szovjet Punkin ellen nem volt győzelmi esélyem. 1956-ban, Melbourne-ben viszont normál esetben oda kellett volna érnem. Ám az ott megrendezett olimpia nekünk, magyaroknak abszolút speciális légkörben zajlott. Már a kiutazásunk körülményei is ezt az állításomat támasztják alá, ott pedig csak fokozódtak a gondjaink. A Budapestről szaggatottan érkező telefonhívások senkit nem nyugtattak meg. A kinti magyarok pedig elborítottak a szeretetük ezerféle megnyilvánulásával. Rendszeresen hívogattak minket a legkülönfélébb alkalmakra, miközben még javában tartottak a versenyeink. Állítom, nyugodt légkörben az a csapat túlszárnyalhatta volna a helsinki tizenhat aranyérmes csúcsot, de végül örülnünk kellett a kilenc első helynek is.”

(MOB / jochapress.hu, folytatása következik)