Polyák Imre: Már életemben nagyon sokan szerettek!
A Lajosmizséről indult, három olimpiai ezüstérem megszerzését követően negyedik ötkarikás szereplésén olimpiai bajnok lett Polyák Imre kivételes életútjának követése során eljutottunk a Melbourne-i olimpiáig. Ott Polyák szerint akár húsz esőséget is szerezhetett vona a magyar válogatott. Innen folytatjuk.
– Tehát akkor Róma mellett a Melbourne-i elszalasztott lehetőséget sajnálja?
„Így igaz. Melbourne-ben ugyanis a finn Maekkinen ellen nyernem kellett volna. Elsősorban az adott körülmények miatt ez nem jött össze. Így nem volt mit tennem, Róma után úgy döntöttem: negyedszerre is nekiveselkedek. Versenyalkalom bőven volt, leginkább a keleti országok felé vehettük az irányt. Ezek a túrák bizony nagyon megkeményítették az embert. Nekünk már akkoriban rá kellett jönnünk, hogy az igazán nagy eredmény eléréshez egész éves, folyamatosan kemény munkára van szükség.”
– Ez a folyamatosság akár 365 napot is jelenthetett?
„Esetemben akár már egyetlen nap kihagyás is megbosszulhatta volna magát. Ami engem illet, elmondhatom magamról, be is tartottam ezt a receptet. Ha befejeződött egy verseny, a következő napon én már egészen biztosan a birkózóteremben voltam. Persze az elvégzett munkának nem csak a mennyiségről kellett szólnia, hanem a szakmai igényességről is.”
– Szerencsére akkor is kiváló szakemberek vezették a magyar birkózósport elitjét.
„Ezen a téren is jól álltam, hiszen olyan mestereim voltak, mint Matura Miska bácsi, Papp László és Kárpáti Károly. Egész életemben hálás voltam nekik a velem végzett, sokoldalú foglalkozásokért. Miska bácsinak különösen sokat köszönhetek, mivel ő szakmailag és pedagógiailag is kivételes egyéniség volt. Segítségük nélkül biztosan nem alkalmaztam volna oly sikeresen a kedvenc fogásaimat, a féljármot, a dupla jármot és az ezekből indított karfelszedéseket. De otthonosan mozogtam a földharcban is, ahol ugyancsak szívesen gyötörtem az ellenfeleimet.”
– Mindez nem ment volna, ha nincs kifogástalan erőállapotban?
„Így van. Ezért dolgoztam olykor erőn felül is, mert a kondíciómra mindig kényes voltam. Biztos vagyok abban, hogy azóta sincs senki, aki annyit edz, mint én annak idején. Ha nincs meg a tökéletes fizikai erőállapot, akkor fordul elő az, hogy a mérkőzések utolsó másodperceiben is el lehet veszteni egy, már megnyertnek tekinthető ütközetet!”
– Időzzünk még egy kicsit a pályafutását megkoronázó, 1964-es olimpiánál. Mit kellett változtatnia ahhoz, hogy végre megszerezhesse az olyannyira áhított aranyérmet?
„Tokió előtt pontosan tudtam, hogy ez az utolsó, reális lehetőségem. Erre gondolva építettem fel a legaprólékosabban a követendő taktikámat, s ezeket az elveket kínos precizitással be is tartottam a szőnyegen. Levontam a korábbi ötkarikás szerepléseim legfőbb tanulságait és igyekeztem okulni is azokból. Az előző alkalmakkor nem mindig jól osztottam be az erőmet. Olyankor is birkóztam, amikor már előbb befejezhettem volna egy-egy mérkőzést. Ezért a japán fővárosban az eső másodpercektől lehetőleg a tusgyőzelmekre törekedtem. El is értem, hogy három, kétvállas győzelmem révén jó erőben állhattam szőnyegre a szovjet Rurua elleni, mindent eldöntő, utolsó ütközetre. Mondhatom, kegyetlen iramú mérkőzés volt, ahol Rurua mindent megtett a győzelemért. Annyira elfáradt, hogy az eredményhirdetés után úgy kellett letámogatni a szőnyegről. Olyannyira jól birkóztam, hogy a döntő utolsó percében már az oroszoknak is legalább a nyolcvan százaléka nekem drukkolt!”
– Mennyiben változott az élete a negyedik próbálkozásra végre megszerzett olimpiai aranyérmet követő időszakban?
„Ami a legfontosabb: maradtam a sportágban, ugyanis felkértek, legyek a kötöttfogású válogatottak edzője. Továbbra is ugyanúgy birkóztam, mint a többiek, akik (Alker Imre, Varga János, Kiss Ferenc, Bajkó Károly, Csatári József, Kozma István) rendkívül jó társaságot is alkottak, öröm volt velük dolgozni. Ha Tokióban nem tudom kiharcolni az első helyet, úgy alighanem Mexikóvárosban is a siker reményében indulhattam volna, annyira jó állapotban voltam 36 éves koromban is.”
– Mexikóváros után München következett.
„Hatodik, egymást követő olimpiámra még eljutottam szaktanácsadói minőségben. Ezt követően már inkább a magánélet került előtérbe. Minden reggel négykor keltem. Utam előbb a borozómba vitt, majd onnan mentem a munkahelyemre, a Belügyminisztériumba. 1982-ben nyugdíjas lettem, a borozót még jó ideig vittem, majd azt is leadtam. Azután sem unatkoztam, hiszen a családi ügyintézés, ingázás a szentendrei nyaraló és a zuglói lakás között, a televíziózás és a baráti kapcsolatok ápolása mindig kitöltötte az időmet.”
– Kevesek érték meg, hogy még életükben könyvet írjanak róla. Önnek ez is megadatott.
„Nagy megtiszteltetés volt ez, örültem is neki. Nem túlzok, ha azt mondom: engem, már életemben nagyon sokan szerettek. Az esett a legjobban, amikor a könyvhöz készülő fényképfelvételekre az első, hívó szóra mindenki eljött.”
A Nemzet Sportolója, Polyák Imre személyesen már 2010 novembere óta nem tudja fogadni a sok jó barátot, ismerőst. Akik emlékét ápolni akarják, földi maradványai előtt, a budapesti Szent István Bazilika altemplomában felkereshetik egy főhajtás erejéig.
Megérdemli.
(MOB / jochapress.hu)
