Raduly Józsefnek elrabolták a fiatalságát

foci_Raduly József, 419xRaduly József (Fotó: magyaridok.hu)

Kevés példát ismer a labdarúgás története arra, hogy valaki a hadifogságban kezd el igazán futballozni, karrierje valójában csak szabadulása után vesz lendületet, de akkor annyira, hogy a legnagyobb magasságokba emelkedik. Az istenáldotta 1927-es évjárat nemcsak Puskás Öcsit adta a hazának és a világnak, hanem a villámléptű jobbszélsőt, Raduly Józsefet is.

Sem időben, sem térben nem volt nagy a távolság, hiszen Kőbányát csak néhány kilométer választja el Kispesttől. Ilyenkor töpreng el az ember azon, hogy abban a kegyelmi időszakban zsebkendőnyi területen hány és hány világklasszis bontogatta a szárnyát a pesti grundokon.

– Józsi bácsi alig tizenhét éves volt, amikor SAS-behívóval besorozták 1944 karácsonya előtt néhány nappal. Jó futballistának számított, amikor elindult a frontra?

– Kis csapatokban játszottam, a Dreherben és a Gammában, majd a Magyar Posztóban, csak szerettem volna futballista lenni, mert apám a tanulást forszírozta. 1944-ben már dolgoztam is, a Hubert és Sigmund hadiüzemben a Kőbányai úton. Meglepett, hogy behívtak, mert azt hittem, a hadiüzemben dolgozók mentességet élveznek. Tévedtem…

– Azonnal a frontra vitték?

– Nem, mert ahogy behívtak, meg is szöktem, otthon az ágyneműtartóban bújtam meg, onnan hallottam, hogy az engem kereső tábori csendőr megfenyegeti az apámat, hogyha másnapig nem jelentkezem, őt viszi el. S bár apám azt mondta nekem, elmegy helyettem a frontra, ezt nem hagytam, és másnap reggel feladtam magam. Csakhogy addigra a menetszázadunk elindult, s engem a Hunyadi-páncélosokhoz osztottak be. Az utolsó vonattal hagytuk el Budapestet, órákkal azelőtt, hogy bezárult volna az ostromgyűrű.

– Harcolt is?

– Nem, mert folyamatosan menekültünk az oroszok elől. 1945. március 13-án estem fogságba Ausztriában, az amerikaiak fogtak el, három hétig „raboskodtam”, már amennyire raboskodás az, ha csokoládéval, szivarral kínálják az embert. Akkor elbocsátottak, én meg egy ló hátán elindultam Kőbánya felé.

– Mi várta otthon?

– Otthon? Csak pár kilométert haladtam, mert elfogtak az oroszok, s amikor megtalálták a tetoválást a hónom alatt – a Hunyadi páncélos hadosztály a Waffen SS kötelékébe tartozott –, rögvest bevagoníroztak. A Kaukázusig meg sem álltunk – szerencsém volt, mert Szibéria addigra „megtelt”.

– Mivel telt az a hat év a fogságban?

– Munkával, meg olykor futballal. Megszervezték a lágerválogatottat, a mi játékosedzőnk Avar István, vagyis hát „Ricsi” volt, az Újpest legendás csatára, aki akkor már betöltötte a negyvenet. Járvány tört ki, mindenki megbetegedett, olyan sovány és gyenge voltam, hogy csak jobb híján tettek be – rúgtam hét gólt. A meccs végére majdnem meghaltam, kórházba is kerültem, de a lágerparancsnok látta, hogy tudok futballozni, az egyik kedvence lettem.

– Mikor szabadult?

– 1950-ben mentünk haza Magyarországra, de csak ’51 márciusában szabadultam. Valójában már 1948-ban elengedtek volna az oroszok, de a lágerparancsnoktól megtudtam, Rákosiék kérésére maradtunk még három évet, mert nem akarták, hogy az 1948-as választások előtt hazatérjünk. Itthon a Szentlőrinci AC igazolt le, majd a Postás, ahol nagy szerencsém volt, mert Baróti Lajos lett az edzőm. 1953-ban hívott a Vasas, az a klub, amelyet a mai napig a második otthonomnak tartok.

foci_Baróti Lajos 440Baróti Lajos (Fotó: jochapress.hu)

– Pedig úgy tudom, Fradi-drukker volt…

– Olyannyira, hogy a bevonulásom előtt még Rudas Ferinek szedtem a labdát az Üllői úton. De amikor ’53-ban Száraz Istvánnal, a Ferencváros elnökével és párttitkárával tárgyaltam, megkérdezte, mit kérek, és én azt mondtam, egy rend ruhát. Ő sokallta… Két napra rá megkeresett Baróti Lajos, aki akkor már a Vasas edzője volt, és én a tenyerébe csaptam. Jól döntöttem, ekkor is velem volt a Jóisten meg – már elnézést –  Gáspár Sándor. A Vasas elnöke mindig kiállt mellettem, még akkor is, amikor dönteni kellett köztem és az ugyancsak jobbszélső poszton játszó Illovszky Rudolf között. Rudit áthelyezték a bal szélre…

foci_Illovszky Rudolf, 440Illovszky Rudolf (Fotó: jochapress.hu)

– Mi volt az erőssége?

– A gyorsaságom. Az első öt méteren mindenkit faképnél hagytam, később is csak Mátrai Sanyi tudott utolérni.

– Miért csak kétszer játszott a válogatottban?

– Két okból. Egyrészt a legszebb hat évem a Szovjetunióban maradt, 24 évesen jöttem haza a fogságból, másrészt a bigott kommunista Sebes Gusztáv ki nem állhatott. 1955-ben Lausanne-ban Svájc ellen mutatkoztam be, majd még a svédek elleni, 4-2-re megnyert meccsen szerepeltem, de utána Sebes már azt mondta: „Hunyadikám, többé nem kell jönnöd.” Örökké szememre hányta, hogy Hunyadi-páncélos voltam.

– Viszonylag korán abbahagyta. Miért?

– 1959-ben Pécsen játszottunk, a kapusuk ráugrott a lábamra, eltörött, szegény Zengői zokogott, pár napja igazolt át a Vasasból a Pécsbe, nem tehetett róla… Utána már nem voltam a régi, visszavonultam.

– 88 évesen hogyan telnek a napjai?

– Második feleségemmel, Annával éldegélek, akivel 45 éve ismerkedtünk meg. Munkahelyi szerelem volt: ő is sportember, nagypályás kézilabdázóként a válogatottságig vitte. Hej, ha egy-két tulajdonsága bennem is megvan, nem csak kétszer játszottam volna a válogatottban!

– Mire gondol?

– Az erőszakosságára…

(magyaridok.hu/Ch. Gáll András)

Comments are closed.