Rasmussen nem mond le – negyedik éve nyaralgat Magyarországon
Számunkra legördült a Japánban zajló női kézilabda világbajnokság színpadán a függöny, miután egyetlen, olyan meccset sem sikerült megnyerni, amelynek valóban komoly tétje volt.
Kim Rasmussen jól érzi magát Magyarországon
Döbbenten és sokadszor is elolvasom a dán „vendégművész”, Kim Rasmussen nyilatkozatát, amelynek legmarkánsabb mondata az, hogy az olimpiai kvalifikációs világbajnokságon elért 14. helyezés ellenére nem adja fel, vagyis nem mond le posztjáról.
Adódik a kérdés: miért is mondana le a dán karmester, hiszen – amint mondja az MTI-nek „Soha nem adom fel. Ha a magyar szövetségben úgy gondolják, nem én vagyok a legmegfelelőbb, az az ő döntésük. Úgy gondolom, megdolgoztam ezért, ismerem a csapatot, a kultúrát, jól érzem magam, továbbra is megteszek mindent, ami tőlem telik.”
Azt mondja a mi választottunk, aki immár negyedik esztendeje nyaralgat Magyarországon úgy, hogy minden hónapban több-kevesebb időre hazarepül Dániába, hiszen ki kell pihennie a munkában összejött fáradtságot is valahol és valamikor. Ismeri a csapatot és a kultúrát, jól érzi magát…
Hát ami a kultúrát illeti, az külön is egy érdekes téma lehet, hiszen Rasmussen több mint három év alatt sem jutott el addig, hogy legalább alapfokon beszélje nyelvünket. Ő ugyanis angolul mondja a magáét azokban az egy percekben, amelyek során konkrét tanácsokat kellett volna adnia a rábízottaknak. Érdekes lenne egy őszinte statisztikát ismerni: hányan értették meg egyértelműen az utasításokat és hányan voltak olyanok, akikhez egyetlen szó sem jutott el, mert egyáltalán nem beszélnek angolul?
Természetesen a szövetség is megkapja a magáét, hiszen Rasmussennek a korábbi „bukfencek” főszereplőihez (Dusebajev, Vranjes) hasonlóan egyoldalúan kitűnő szerződése van. Ha nem ő a megfelelő szakember, döntsön a szövetség. Nyilván ő magától nem áll fel, hanem megvárja, amíg tesznek neki egy markáns ajánlatot és akkor esetleg. Egyébként ő szívesen folytatja.
Magyar szakemberekkel beszélgetve azt az általános véleményt szűrhettem le, hogy Rasmussent már a korábbi Eb-15. helye után nyugodtan el lehetett volna küldeni, hiszen ha magyar edzője lett volna a csapatnak, azt azonnal és páros lábbal menesztik a helyéről. Ha ezt akkor megteszik, feltehetően a Vranjeséhez hasonló, több százmilliós lelépési pénzt kellett volna kifizetni. Elsősorban azért, mert a magyar szövetség a külföldiekben jobban bízva, mindjárt négyéves szerződéssel kötelezte el magát Rasmussen mellett. Ráadásul úgy, hogy feltehetően semmiféle ellentételezés (konkrét helyezés) nem volt kikötve. Magyarán: akármi az eredmény, Rasmussen úr négy évig élvezheti Magyarország vendégszeretetét. Közben az egyébként is meglehetősen magas fizetését még jól meg is emelték arra hivatkozással, hogy ő kevesebbet kap, mint a magyar férfi kapitány.
Hosszan lehetne még elemezgetni a szégyenkezve elvonulás helyett magáról minden felelősséget lerázni igyekvő dán kapitány mondatait. Talán azért is felesleges a folytatás, mert a sportág szakszövetségében a külföldiek iránti elkötelezettség sok év óta töretlen. Pedig ha néha egy-egy magyar is lehetőséget kap, akkor az is kiderül, hogy a magyarok sem gyengébbek, sőt! Erről a „rossz vonalról” kellene végre és egyértelműen leszállni. Magyarokkal és kikerülve ezt a fajta kiszolgáltatottságot, amely túl a fölöslegesen kidobált százmilliókon, az egész sportágat és annak vezetését hozza megalázó helyzetbe.
(jochapress / Jocha Károly)
