Rejtő Ildikó: Tehetség, csipetnyi ész, jó idegek, szorgalom

Shares
Rejtő Ildikó, arc, 440, JP

Rejtő Ildikó, a Nemzet Sportolója. Fotó: JochaPress.hu

Kivételesen üde színfoltot jelentenek élsportolóink között a női tőrvívók. Most a több mint félévszázada olimpiai bajnoki címet szerzett csapat tagjait és a körülöttük lévőket szeretném dicsérni. Egyenesen megható, ahogyan ez az immár „erősen hetvenes” társaság összetart, ahogyan minden fontosabb rendezvényen megjelennek és következetesen egy csoportot alkotnak.

Bizonyára a feltétlen összetartásnak is része volt abban a nagy, 1964-ben volt tokiói sikerben, a magyar női tőrvívó válogatott olimpiai győzelmében, amelyet az együttes legjobbja, Rejtő Ildikó ugyanott egy egyéni aranyéremmel is megerősített. Amikor az Újpesti Dózsa egykori kiválóságát, a Nemzet Sportolóját meglátogatni készültem, előbb megkerestem a kedvességben, közvetlenségben, segítőkészségben nehezen megelőzhető tokiói bajnokok egyikét, Sákovicsné Dömölky Lídiát, aki felsőfokon dicsérte bajnoktársát.

 „Ildikóról tényleg csak szépet és jót tudok mondani! Egyszerűen csodálatos volt, ahogyan vívott. Fantasztikus technikai tudás birtokában volt, amihez legalább olyan fontos tényezőként csatlakozott kivételes nyugalma. Amikor őt küldhettük fel a pástra, mi is nyugodtak voltunk. Egyébként mi már együtt gyerekeskedtünk, így igencsak jól ismertük egymást. Az 1955-ös ifjúsági világbajnokságon együtt indultunk, kivételes képességeit bizonyítva, a következő két évben, 1956-ban és 1957-ben már mindkét vb-n ő állhatott a dobogó legfelső lépcsőjén.”

1958-ban, 19 évesen márt a felnőtt bajnoki aranyérem is a nyakába került – folytatta Lídia – és onnan kezdve kihagyhatatlan lett a magyar női tőrvívó válogatottból. Az évek során olykor változó összetételben is, de mindig a legszűkebb élvonalban szerepeltünk, ahol a Rejtő, Juhász Katalin és jómagam által alkotott trió adta a válogatott gerincét. A sok erőfeszítés nagy örömünkre Tokióban meghozta gyümölcsét, amelyben Ildikónak elévülhetetlen érdemei vannak,.”

A kortárs-csapattárs maximális elismeréseivel a tarsolyomban látogattam meg ezután Rejtő Ildikót romantikus környezetben lévő, a nagyobb házak között szinte eldugott, óbudai családi házukban.  Ildikót nem volt könnyű táncba vinni, más szóval beszélgetésre bírni, de azért csak belevágott. Először arról szólt, milyen véletlen folytán került egyáltalán kapcsolatba a vívással.

„Már nyolcadik osztályos voltam a Budapest VIII. kerületében levő, Vajda Péter utcai általános iskolában, amikor édesanyám – aki a szülői munkaközösség tagjaként minden tanárt elég jól ismert – megkérdezte Kovácsné Nyári Magda testnevelő tanárnőtől, a kitűnő vívónőtől, hogy mi is legyen ezzel a szerencsétlen gyerekkel, akinek elég komoly gerincferdülése volt. Édesanyám már a majdani púposságomat vizionálta és nagyon szerette volna, ha valami érdemi történik ez ügyben. A tanárnő az addigi gyógytornától függetlenül azt javasolta, kezdjek el vívni. A ferdülés korrigálásához a balkezességet tartotta szükségesnek. Az érdekesség az egészben az, hogy én eredetileg balkezes voltam, de az iskola kezdetén átállítottak a jobb kézre. A visszarendezés elég jól sikerült, így lettem végül balkezes vívó, ami az esetek jelentős részében előnyt jelentett számomra a páston. Az első lépéseket egyébként a kerület egy másik iskolájában meghirdetett tanfolyamon, a Csobánc utcában tettem meg. Amikor pedig vége lett a szezonnak, a tanárnő azt mondta, akinek kedve van tovább vívni, menjen el vele abba az egyesületbe, ahol ő is vív.”

– Mi volt a következő állomás?

„Néhányan vele mentünk a Budapesti Petőfibe, ahol először Gellért Alfréd, a Frédi bácsi foglalkozott velem, majd később Nagy Árpád vett kezelésbe. Az már komoly kitüntetésnek számított, amikor felkerültem Hatz József, a közismert nevén Szepi bácsi csoportjába Ő már kimondta, hogy engem komoly tehetségnek tart és fogadott is erre Jekkelfalussy Piller György, a nagy kardvívó ellenében, aki Szigeti Rózsára tett. Az 1955-ös, Budapesten megrendezett ifjúsági világbajnokság el is döntötte a vitát, mivel bejutottam a döntőbe és ott hatodikként végeztem. A verseny érdekessége az volt, hogy Dömölky Lidi itt csak harmadik lett, majd még abban az évben megnyerte a felnőtt egyéni világbajnokságot.”

Rejtő Ildikó szerelésben, JP, 440

Rejtő Ildikó. Fotó: Farkas József

– És mi mindenre volt szüksége ahhoz, hogy ezeket a szakmailag megalapozott jóslatokat beteljesítse?

 „Hát mire is? Tehetségre minden esetre. Egy csipetnyi észre, jó ütemérzékre, jó idegekre, amit csak megörökölni lehet, fejleszteni nem. És többek között egy nagy adag szorgalomra. Meg is kellett erősödnöm, mert egy vézna kislány voltam, megáldva ezzel a bizonyos gerincferdüléssel, ráadásul a térdeim sem voltak a legjobbak ehhez a sportághoz. Azután azokra a komoly vívóleckékre is szükség volt, amelyeket a Petőfi Sportkör Eötvös utcai termében megkaphattam. Minden nap lejártam, olykor még akár kétszer is, mert szerencsére magát a vívást egyenesen imádtam. És persze kellettek az idejében érkezett sikerélmények is. Mert nekem annak idején az is sikernek számított, hogy az első, ottani gyakorlásokat követően egy évvel később már megszereztem a III. osztályú minősítést. És azt is nagy szerencsémnek tartom, hogy egy rövid időszakot leszámítva, egészen 1978-ig Szepi bácsival készülhettem. Sokat jelentett például az, hogy ő mindkét kézzel tudott iskolákat adni, így sokoldalúbbá nevelt. Annak is szerepe lehetett a későbbi sikereimben, hogy balkezesként az asszimetrikusan vezetett támadásaim sokakat megzavarhattak.”

MOB / Jocha Károly – Folytatása itt: