A sakknál jobban érdekli az autók tuningolása

Kár lenne tagadni, a korábban sokkal eredményesebb, nagyhatalomnak számító magyar sakkozás mélyrepülésben van. Miért tartunk ott, ahol, és mit lehetne tenni azért, hogy kifelé mászhassunk a soha nem volt mély gödörből? A válaszok megadására jelenleg nincs autentikusabb személy Almási Zoltán nemzetközi nagymesternél, aki a közelmúltban megszerzett kilencedik magyar bajnoki címe ellenére is kifelé tart az egykori sikersportágból. Vele sikerült érdemi beszélgetést folytatnom.

Almási Zoltán a kilencedik bajnoki aranyéremmel

– Sok sérülésem van, de ha elmegyek hetente háromszor a konditerembe, komolyan akarom végezni a karbantartásomat célzó gyakorlatokat, amelyeket személyi edzővel végzek – vágott a sűrűjébe a 43 éves nagymester. – Sokan nem hiszik el, pedig a sakk fizikailag is „szétszedi” az embert az évek múlásával. Egyébként a húszas éveim végén Lékó Petinél voltam Szegeden sakkozni, vele mentem el egy terembe, megkedveltem, itthon folytattam. 2015-től folyamatosan edzek, de kimondottan csak az egészségem megőrzése a cél..

– A sakkozók körében mennyire népszerű ez a fajta kondizás?

– Sokan talán el sem hiszik, pedig Papp Gábor, Erdős Viktor, Gledura Benjamin és mások esete is jól példázza, hogy a versenysakk komoly fizikai felkészültséget is igényel, amire fel kell készülni. Aki nem ad rendszeresen a kondíciójára, az már harminc éves korában megnézheti magát. Hát még negyven fölött, mint én! A rendszeres kondicionáláshoz alighanem hozzá kellene vennem a táplálkozásom átalakítását is, aminek megreformálása intenzíven foglalkoztat.

Gledura Benjámin sötéttel nyert. Fotó: Lana Afandiyena

– A fizikai gondok és tennivalók „kitárgyalása” után beszéljünk a sakkról is.

– Édesanyámék sokan voltak testvérek és szinte éjjel-nappal sakkoztak. Ő tanított meg engem ötévesen játszani, nyolcéves koromtól pedig már versenyzek is. Ózdon kezdtem, először Kovács Aladár foglalkozott velem, egyébként nem volt sok edzőm. Egy évvel később már ott voltam Zánkán a kisdobosok olimpiáján, ahol hatodik lettem. Édesanyám hamar ráérzett, hogy helyben nem tudok eleget fejlődni, ezért keresett továbblépési lehetőséget. Így kerültem Debrecenbe, ahol tízévesen kollégista lettem. Minden hétvégén buszoztam kétszer kétszázhúsz kilométert Ózdra és vissza. HJajduság fővárosában Félegyházi László lett az edzőm, de másfél év után innen is elmentem, miután Ozsváth András, a Honvéd sakkmestere és mindenese belépett a képbe és kiemelt engem. Nyolcvankilenc januárjában, hetedikesként érkeztem Budapestre. Nem nagyon kapkodtak értem, végül Petrán Pál lett az edzőm, a családunk pedig egy szerény, szolgálati lakásba felköltözött a fővárosba. A gimnáziumot abbahagytam és semmi hátrányát nem érzem ennek, mert a sakkozás már akkor is teljes embert kívánt.

– Gyors fejlődése igazolta a döntés helyességét.

– 1992-ben nemzetközi mester, egy évvel később pedig nemzetközi nagymester lettem. Akkoriban Pintér Józseffel gyakoroltam, együtt utazgattunk. Ő nagyon jó alapokkal rendelkező, kitűnő sakkozó volt, de legtöbbet mégis a Petrán Palitól tanultam.

– Ön 2580 ponttal lett nagymester. Azóta jócskán felhígult a rendszer, az Élő-pontok inflálódása következtében ma már 2700 pont fölött is sokan vannak.

– És hiába van némelyiknek akár 2800 pontja is, olyanokat lépnek, hogy legszívesebben kizavarnám őket a teremből. Róluk ordít, hogy nem kaptak igazi alapokat, hanem a ma divatos, gépi sakkot játszák. Aki ért hozzá, az látja, ki az, aki még a régi, klasszikus iskolában tanult. Kramnyik, Anand, Topalov szemben állnak a maiakkal, Nakamurával, Caruanával és társaikkal. Utóbbiak nem tudnak mindent betanulni, és amikor létrejön egy olyan állás, amikor saját kútfőből kellene jót lépni, akkor az igen gyakran nem sikerül nekik.

– Fiatalon lett nagymester, azon a szinten is nagy ígéretnek tartották, de az igazán nagy magasságokba nem tudott felkapaszkodni. Miért?

– A legnagyobb hiba minden bizonnyal az volt, hogy nem kaptam elég, valóban komoly versenylehetőséget. Itt volt Polgár Judit és Lékó Péter, mindketten jó menedzselést kaptak. Így én akármennyire jól játszottam, egy versenyre egy, vagy maximum két magyart hívtak meg, hármat még véletlenül sem. A harmincas éveim első felében felmentem 2730 pont köré, megvolt a kellő tudásom is, de versenyek hiányában nem volt módom igazán nagyot durrantani. Még ma is tudok tanulni, de nincs meg hozzá az elengedhetetlen motiváció. Egy idő után ez a legnagyobbakat is eléri. Legjobb példa erre Ivancsuk és Gelfand, akik folyamatosan játszanak, közben egyre lejjebb csúsznak, s ma már komolyabb tornákra szinte sehova nem hívják meg őket. Ezt én nem szeretném megérni. Nekem még most is valahol 2700 körül van a pontszámom, de én nem gyakorolok és nem is játszom, ma már nem is érdekelnek ezek a sokak számára bűvös számok.

– Azért csak elindult a bajnokságon és meg is nyerte?

– Igen, ez az egy dolog érdekelt, Portisch Lajost utolérni. Azt még nem tudom, hogy jövőre nekidurálom-e magamat a tizedik bajnoki cím megszerzéséért. Egyébként évtizede nem játszottam a bajnokságon, amelyet vagy öt évig meg sem rendeztek, máskor pedig a feltételek voltak kizáróak. Előfordult, hogy a hotelben tataroztak, a másik teremben esküvőt tartottak, vagy éppen nem volt biztosított az ebédünk, és még sorolhatnám a felmerült nehézségeket..

Portisch Lajos. Fotó: JochaPress

– Maradjunk a jelen időnél. A magyar válogatott soha nem volt mélységbe jutott a tavalyi Európa-bajnokságon az elért 26. helyével. Idén olimpia lesz Moszkvában, ahol egy jó Almásira égetően szükség lenne.

– Ez a legutóbbi magyar bajnokság csak megerősített abban, hogy nem kell nekem ezt a dolgot erőltetnem. Látom, hogy mennyire nem vagyok felkészülve és mennyire nagy teher lenne számomra beleugrani egy ilyen, kéthetes, komoly erőpróbába, hogy mekkora stresszel jár ez az egész, amire nekem igazán nincs szükségem. A szövetség új elnökével, Szabó Lászlóval ugyan vannak több szálon futó beszélgetéseink, de egyelőre nagyon nem egy irányba húzunk. Viszont véglegeset csak akkor akarok mondani, ha eljutunk a konzultációk végére.

– Véleménye szerint mi minden hiányzik ahhoz, hogy a magyar sakkozás jelentősen előbbre tudjon lépni?

– Sok minden. Elsősorban az anyagiak, majd a szaktudás. De a pénz csak akkor számít, ha megvan a szaktudás, amit a jelenlegi elnökségben sem látok igazán megtestesülni. Olyanok képviselik ott a szakmát, akik már sok éve kiszálltak a hazai és a nemzetközi vérkeringésből. Állítólag ez évtől lesz pénz, lesznek tervek, hát hajrá, előre!

– Az egyik sarkalatos kérdés az utánpótlás helyzete, a fiatal tehetségek nevelése…

– Ez is egy érdekes téma. A mi időnkben maximum egy-két ember jutott ki a korosztályos világbajnokságokra, mégis csak az érem vagy érmek száma volt a kérdés. Ma harmincan-negyvenen is kimennek az U-korosztályok versenyeire, de még az első tízbe is csak véletlenül kerül be valaki.

– Nem túl kockázatos dolog a mai alaphelyzetben sakkolimpiát rendezni?

– 2024-ről beszélünk. A magyar sakkozás ma sincs valami fényes helyzetben. Én leteszem a lantot, Lékó Peti sem felfelé fog menni, ő is elmúlt negyven éves. Van egy 24. évében járó Rapport Ricsink, aki 13. a jelenlegi világranglistán, őt semmiképpen nem lenne szabad elveszni hagyni. Mellette új csapatnak kellene kialakulnia, de nem vagyok biztos benne, hogy ők folytatni tudják azt, amit mi huszonöt éven át csináltunk. Ez idő alatt ugyanis számos érmes és magas helyezés mellett kétszer is voltunk másodikok sakkolimpián. Az elsőt – amely 2002-ben, Bledben volt – különösen sajnálom, mert azt nekünk kellett volna megnyernünk. Ötvenhat partiból mindössze egyet vesztettünk el, közben a Kaszparovval felállt oroszokat is elvertük, mégsem mi lettünk az elsők!

Garri Kaszparov. Fotó: JochaPress

– Mi mindenre volt ehhez szükség akkoriban?

– Nagyon komoly és folyamatos felkészülésre, jó versenyekre és minimum naponta 7-8 órás gyakorlásra. Ha nem járatja az ember az agyát folyamatosan, ellustul. Márpedig én manapság már egy órát sem sakkozom, pontosan tisztában vagyok a képességeimmel. A nagy versenyeket persze folyamatosan figyelemmel kísérem, mert kívülről nagyon jó érzés látni a játékosok szenvedéseit, amire nekem már nincs szükségem.

 – A sakkszövetség elnökével többször is tárgyaltak?

– Inkább baráti beszélgetéseknek mondanám ezeket az eszmecseréket, amelyeket még folytatni fogunk, de a végkifejletet illetően nem vagyok különösebben optimista. Nem is elsősorban a pénz izgat engem, annál sokkal inkább az, hogy ha egyáltalán lehetséges, fel kellene eleveníteni a régi időket, hogy legyen igazi klubélet, legyen sakkélet, legyenek komoly vidéki sakkcentrumok, mert komoly hátország nélkül nem lehet érdemben előbbre lépni. Tehetségek márpedig vannak, ezt a magam bőrén is megtapasztalhattam tavaly nyáron, Balatonlellén, ahol a korcsoportos bajnokságot követően adtam egy negyven táblás szimultánt. Hat-hét remi mellett vesztettem is a 12 éven aluliak egyikétől – tehetségek tehát igenis vannak! Csak azt nem tudom, hova és miért tűnnek el? Az nem elég, ha valakinek 17 évesen van 2450 Élő-pontja – nekem akkor 2620 volt.

Szabó László, a sakkszövetség legújabb elnöke

– Ha nem sakkozik, mivel foglalkozik?

– Jelenleg van egy autós tuning cégem, amit ketten már hat éve építgetünk. A Saab kocsikkal kezdtünk, ott elég komoly tapasztalatokkal gazdagodtam. Jelenleg webshopként működünk – szeretném, ha több vonalon is előbbre tudnánk lépni. Másfél éve felnikkel is foglalkozunk, a harmadik oldalunk egy prémium oldal. Miként a sakkban, itt sem egyszerű előbbre lépni. Nem biztos, hogy a legjobb fába vágtam a fejszémet…

– Ezek szerint a sakk nem, a tuning viszont igen. Mire fordít még szívesen időt?

– Természetesen a sportesemények is érdekelnek, de például teniszben is csak a legjobbakat nézem. A Forma1, az atlétika és az úszás is jöhet, miként a jó focira is bármikor nyitott vagyok.

(nso.hu / Jocha Károly)