Siker és pénz van, az egészség mennyit számít?

A föníciaiak által életre hívott kategória, a pénz mind nagyobb szerepet játszik életünkben. Fokozottan így van ez a sportvilágban, ahol egyre csábítóbb összegekért lehet harcba szállni, amely küzdelmek során rohamosan nő a nem várt sérülések száma is. Ezekről viszont sokkal kevesebb szó esik.

Bianca Andreescu. Fotó: Graham Hughes/La Presse canadienne

Láttam például szombaton a tévében a korábbi világelső, német Kerber és az Indian Wells-i, nagy női tenisztorna (WTA) messze legnagyobb meglepetését hozó, mindössze 18 éves, román származású, de kanadai színekben szereplő Andreescu döntőjét. Ez a 18 éves, jó súlyban lévő, nem különösebben magas tehetség a ranglista 60. helyéről indulva vert végig mindenkit és lépett előre a 24. helyre.

Az óriási ugrás természetesen óriási pénzmennyiséggel is jár együtt. Andreescu 1.384.000 dollárt nyert, ha „csak” második, akkor nagyságrendileg ennek a felét, mivel 668 ezer dollár volt a különbség. Mindenki láthatta,  micsoda emberfeletti erőfeszítés kellett ahhoz, hogy Bianka Andreescu egyáltalán be tudja fejezni a mérkőzést. Volt ott minden, ami szem szájnak ingere. Váll-és felkartapaszok, sántikáló láb, jeges tömlők a szünetekben, meg villámgyors masszírozás. És ki tudja, mi mindent elkövettek már a meccs előtt, a kulisszák mögött azért, hogy versenyképes állapotba hozzák a későbbi győztest?

Andreescu hosszú évekig egyértelműen nagy egyénisége lehet a női teniszezésnek. Feltéve, ha nem égetik ki túl korán, nem hajtják fizikai állapota ellenére versenyről versenyre nem eléggé kipihent sérülésekkel is, mert kell a pénz. A pénz, a pénz és még egyszer a pénz, amiből senki nem akar még egyetlen dollárt sem elveszíteni. Inkább kockára teszik a holnaputáni, bőséges „termést”, semmilyen következményre nem gondolva.

A hét eseménye a nőknél egy hasonlóan nagy torna Miamiban. Eredetileg Andreescunak már hétfőn ott kellett volna játszania. Valószínűleg a fiatal hölgy olyan állapotba került, hogy minden kísértés ellenére le kellett mondaniuk a játékot, mert neve nem szerepel a verseny hivatalos adattárában.

Ha szerencséje van Andreescunak, rendbe rakják és megindulhat tovább, felfelé. Sajnos, számos esetet ismerünk, ahol a sérülés, illetve annak „átugrása” nem kis gondot okozott. Nagyon jól emlékszem, amikor 1983-ban a hatalmas tehetségű és még csak 17 éves Temesvári Andreának bokaszalag sérülése (szakadása?) volt, amivel mindenképpen pihennie kellett volna. Ám jött Japánból egy négyes bemutatóra szóló meghívás, ahol Temesvárira is számítottak. Édesapja, a ma 84 éves Temesvári Ottó, egykori válogatott kosárlabdázó, Andrea akkori edzője úgy döntött: sérülése ellenére is repüljön a lánya Tokióba és hozzon haza minél többet az 50 ezer dolláros díjalapból.

Tudom, hogy ez az összeg akkor sokkal többet ért, mint ma, ráadásul akkoriban még sokszorosan kevesebb versenyen, szerényebb díjakért játszottak az akkori legjobbak. A pénz akkor is csábító volt, Andrea utazott, én pedig akkori kollégámnak, Ch. Gáll Andrásnak – akivel egy asztalnál dolgoztunk az MTI-ben – kijelentettem: Temesvárinak vége. Ami azt illeti, sajnos, messze nem futotta be azt az ívet, amire tehetsége alapján képes lett volna. Hogy ebben a sérülten lejátszott tokiói meccsek is benne voltak, ezt aligha vonhatja bárki is kétségbe…

Jelen korunkban a sokszoros csábítás még inkább megteszi a magáét és nem csak a teniszben, hanem például kézilabdában is. A Győri Audi ETO női csapatánál a kissé túlfavorizált spanyol csodaedző, Ambros Martin itteni évei alatt szinte hullottak a játékosok, akár a tekebábúk, leginkább súlyos térdsérülések miatt. Meg kellene számolni, de legalább hat, konkrét esetre fogadni mernék. Ezekkel a sérülésekkel kapcsolatosan ráadásul természetesen szóba sem került, hogy az ismétlődő és súlyos esetekben esetleg a végzett edzés(túl)munka is szerepet játszhatott? Nora Mörk súlyos sérülése előtt nem sokkal például ismételten kérte Ambrost, hogy ne kelljen naponta kettőt edzenie, de el lett utasítva. Pedig a két térde már addig is hatszor volt operálva. Azóta megvolt a hetedik beavatkozás is, Mörk pedig több mint egy éve nem tud játékra jelentkezni. Ám a cél szentesíti az eszközt, gyerünk előre, hulljon az apraja. Jöjjenek a trófeák, a díjak és természetesen párhuzamosan a növekvő prémiumok is!

A sort lehetne folytatni, a harc most már századmásodpercekért megy, a riválisok száma pedig egyre nő. Meggyőződésem, hogy a súlyos sérülések veszélye is mind nagyobb. A kérdés az, hányan teszik fel maguknak: érdemes-e ezt minden áron csinálni? Az edzők felelőssége pedig óriási, mert az ő kezükben van a kézifék. Nekik kellene behúzniuk, ha érzik, hogy tanítványaik elérkeztek teljesítőképességük határára.

Vajon hányan hunynak ilyenkor szemet a szervezet jelzései fölött, vajon hányan sérülnek meg ilyen „túlcsavarás” miatt? A haláleseteket nem is sorolnám. Sajnos, azokból is lehetne néhányat felemlíteni. Nem csak külföldieket, hazai kárvallottakat is. Nem is egyet, s nem is kettőt!

(jochapress / Jocha Károly)