Storck és Dzsudzsák faluszínháza

Miközben az MLSZ évek óta azt harsogja, hogy a magyar labdarúgás igenis fejlődik, az eredmények ezzel szemben újra és ismét megerősítik, hogy igenis van a lentebbnél még lentebb is.

A világranglista 186. helyezett labdarúgó nagyhatalmától, Andorrától elszenvedett vb-selejtezős vereség „birtokában” hátha egy kicsit visszavesz az MLSZ-párti média is egy-két sebességet.

Ha csak egy kicsit visszalapozunk ebben a sikerekben egyre gazdagabb történelemkönyvben, akkor azt láthatjuk, hogy itt nem egyszerű kisiklásról van szó! És nem csak a Feröer-szigetek elleni 0-0-ra kell célozni. Sajnos, a szurkolók annyira ki vannak éhezve a sikerre, s a Wembley 6-3-jának emlegetésén túl is szeretnének valamit kapni, hogy a tavalyi Európa-bajnoki csoportelsőségtől százezrek aléltak el. Főleg a későbbi győztes, Portugália elleni 3-3-as döntetlent értékelték igen nagyra, pedig ott két gólunk is igen szerencsés körülmények között született.

Arról már kevesebb szó esett, hogy a belgáktól elszenvedett 0-4 90 perce során mekkora különbség volt a két ország labdarúgása között. Ezt a 0-4-et követően egyébként volt olyan „kicsit szubjektív” riporter, aki azt hangoztatta: ez a meccs akár 0-0 is lehetett volna. Mármint a belgák elleni. Hát ahhoz, hogy egy ilyen vélemény bárkitől kicsússzon, annak komoly előzményei kellettek legyenek. No nem sportszakmai továbbképzésre kell gondolni, hanem egészen másra.

Bernd Storck személye megér még néhány sort. Ez a kivételes szakember — akit a legfelső fokokban harangoztak be, s aki szép lassan minden magyart német családtagra vagy jó barátra cserél — egyre inkább úgy tűnik, nem is akkora mágus, mint ahogyan azt Csányi Sanyi bácsiék világgá kürtölték. Kleinheisler Lászlóval húzott ugyan egy merészet, akinek gólja nagyon sokat ért, de aki ezzel mintha el is lőtte volna a puskaporát. Hiába kapott Brémában szerződést, Darmstadt érintésével elég hamar hazaküldték, mondván: nem elég jól beszél németül. Hát a többi idegen, akik a Bundesligában játszanak, azok mind német nyelvtanárok lennének? Ugyan kérem, ez a szöveg a kirúgás egy tompított változatát képviselte.

A sajtó sok mindenért felelős! Hamis illúziók felnagyítása, amely tendencia csúcsát a magyar labdarúgó válogatott kétszer „Év legjobb csapata” címmel volt kitüntetése (2015, 2016) jelentette, miközben olimpiai bajnokokat soroltak az aranylábúak mögé… Ezek a tollforgató kollégák, akik százas nagyságrendben szavaztak focistáinkra, valami egészen speciális szemüvegen követhetik az eseményeket, amelyek most éppen egy 0-1-et hoztak a 186. helyezett Andorrával szemben.

Ami a 90 perc lefújását követte, az bőven megüti a korábbi rendszerben országszerte nagy sikereket aratott vándorcirkusz, a Faluszínház produkcióit! El nem tudom képzelni, milyen varázspálcára lett volna szüksége Bernd Storcknak, hogy a jogosan hőbörgő tömeget lecsitítsa. A kapitány képtelen volt felfogni, hogy ott egyet tehetne: mielőbb eltűnik az öltözőfolyosón. Később pedig azzal tetézte magánszámát, hogy kijelentette: „sorsom nem az én kezemben van”. Mintha olyasmiről, hogy azonnali lemondás, életében még soha nem hallott volna…

Az igazi népművész ezen az estén egyébként minden kétséget kizárólag Dzsudzsák Balázs volt. A Nyírségből indult labdazsonglőr könnyekig eljutva magyarázta a nagy semmit. Majd oda is kilyukadt, hogy lassan már mindenki azzal foglalkozik, hogy ő mennyit keres. Inkább arról beszélt volna, hogy a hollandiai éveket követően miért az egyre keletibb klubokat választotta, miközben állandóan a fejlődésről „pampogott”. A valószínű igazság az, hogy ügyes menedzserével, Vörösbaranyi Józseffel mindig megtalálták azokat a klubokat, ahol Dzsudzsákot valós értékén felül el lehetett adni, sutba vágva a szakmai szempontokat. A dagesztáni kanyartól kezdve egészen a jelenlegi állomáshelyéig mindig rádőlt egy nagy zsák pénz, a produkció pedig egyre szerényebb lett az évek múlásával.

Könnyező emberünk elfelejtette, mi mindent mondott ő az idők során. Emlékszem, egy alkalommal hatalmas betűkkel ezt olvashattuk Dzsudzsáktól a Nemzeti Sport címoldalán: „Ez a munkánk!” máshol arról is szó esett – ha jól emlékszem -, hogy „meg kell döglenünk a pályán”. A lényegen persze nem változtat, hogy szó szerint ezt mondta-e, vagy csak áttételesen. Mindig nyomta a paneleket, a szerencsétlen nép pedig csak várt és várt. A 2016-os Eb viszonylagos sikere után pedig ismét ott tartunk, mint annak előtte.

Vagy talán még lejjebb is. Storck nem tudja, mi lenne a becsületbeli kötelessége, Dzsudzsák nem érti, miért tartják nevetségesnek a produkciója és a milliárdok közötti óriási ellentmondást, Csányi Sanyi bácsi pedig ismét el fogja mondani, hogy az irány jó, mostantól arccal a 2020-as Eb-felé. Az optimista szöveg változatlan, csak az évszámokat kell cserélgetni.

A JochaPress.hu pedig nem tehet mást, mint gratulál ezekhez a népbutító produkciókhoz, amelyek színvonala bizonyosan alatta marad az egykor népszerű Faluszínházban látottaknak.

(jochapress / Jocha Károly)