Szabó Franciskát itthon már a kukába tették
Fotó: Fábik Tibor/MNO
Gerinc- vagy vállműtét után nem egyszerű a visszatérés, Szabó Franciskának pedig tavaly év végén mindkettőből kijutott. Az U23-as Európa-bajnok, a korosztályából éppen csak kinőtt cselgáncsozónő talpra állt a hányattatásai után; hogy aztán most duplán pechesen maradjon le az Európai Játékokról, ami a dzsúdósok kontinensbajnoksága lesz.
Ám ez a meccs talán még nincs lejátszva. S ettől függetlenül remélhetőleg csak kósza ötlet marad, hogy a sportág ígérete tunéziai színekben folytassa a pályafutását. Netalán birkózásban.
– Még a műtétjei előtt elkezdte a pontgyűjtést az olimpiai kvalifikációs sorozatban, de a jelek szerint ezt most a bakui Európai Játékokon nem folytatja. Még nem harcra kész?
– Dehogynem! Ezen a héten a Körcsarnokban nemzetközi edzőtáborunk van olimpiai és világbajnokokkal, és a súlycsoportomban, a 63 kg-ban földharcban megvertem a világranglistán harmadik osztrák lányt. Korábban még soha sem győztem le, de most kihúztam a karját, megfeszítettem, le is kopogta, és javasolta, hogy inkább állásból folytassuk.
– Ez biztatóan hangzik a kényszerpihenője után.
– Azt nem állítom, hogy jobbra-balra hajigálom az ellenfeleimet, kicsit még óvatos vagyok a bal karommal, elvégre ebből élek, ezzel fogok, ezzel tolok, és ezt még erősítenem kell. Egészen pontosan a kizárásnak az ereje kell, hogy visszajöjjön, amit csak a szőnyegen, a küzdelmek során tudok megszerezni, a konditeremben ez nem megy. A kondimmal amúgy már semmi gond, nagyon jó erőben vagyok; mellékesen említem, hogy a múlt héten birkózásban megnyertem a főiskolás ob-t, a Pécsi Tudományegyetem tájfutótáborában pedig én teljesítettem a leggyorsabban a távot. A szintidő másfél óra volt, az ötösért negyven perc alatt kellett végigmenni, nekem huszonkilenc kellett hozzá.
– Ez mind szép, de főállásban mégsem birkózó vagy tájfutó, hanem cselgáncsozó lenne.
– Így van, ezért is vagyok nagyon szomorú, mert úgy néz ki, lemaradtam az Európai Játékokról, ami nekünk egyúttal Eb is lesz. Először úgy volt, hogy a súlycsoportomban az európai rangsorból az első huszonkét versenyző biztosan indulhat, de aztán a limitet levitték tizenkilencre, és én a huszonegyedik vagyok… Sajnos a sérüléseim miatt nem igazán tudtam versenyeken indulni, ezért is csúsztam le kevéssel. A magyar szövetség amúgy, akárcsak a férfiaknál, a nőknél is kapott két szabad kártyát, de egyiket sem nekem adták. Így az olimpiai kvalifikációs sorozatban Bakuban a 63 kg-ban magyar versenyző biztosan nem szerez pontot, mert más sem indul. Ám még nem adtam fel, az Európai Judo Szövetség (EJU) is rendelkezik szabad kártyák felett, és írtam nekik egy kérvényt, hogy az egyiket igazán nekem adhatnák. Egy szerb fiú, aki ugyancsak kevéssel maradt le a direkt kvótáról, és ő is sérült volt, előttem már írt az EJU-nak, és ő meg is kapta a szabad kártyát.
– Ezt a levelezést nem a Magyar Judo Szövetségnek kellene intéznie?
– Most erre mit válaszoljak…? Nem tagadom, nem csak emiatt van bennem keserűség. Egy kis baranyai községben, Egerágon élek, az ottani klubot apukám vezeti, és nagyon szegényes körülmények között dolgozunk. Az önkormányzatnak sincs pénze, hogy támogasson bennünket, a Gerevich-ösztöndíjam a sérülésem után a felére esett, havi hetvenezer forintból kellene felkészülnöm az olimpiára. Egyesületi fizetésre otthon nem is gondolhatok, és a sérülésem után más klub sem igazol le, azt mondják, hogy nekem már annyi, kuka. De én csak azért sem adom fel!
