Szabó Patyi hetvenöt éves lett!

Nagyon kevés ember van a magyar kézilabdázásban, akinek beceneve hallatán gyakorlatilag mindenki tudja, kiről is van szó. Ezek egyike Patyi, Szabó István, aki Gödöllőn él, izomsorvadása miatt elég gyenge fizikai állapotban érte meg ma, április 23-án a 75. születésnapját. A régi barátságból kifolyólag vele folytatott maratoni hosszúságú beszélgetésünk legelején muszáj volt tisztázni művészneve, a „Patyi” eredetét.

Szabó István (fotó: JochaPress)

– Hát ez bizony egy többlépcsős történet – szögezte le előjáróban Patyi. – Édesapám tanárember volt Szegeden, akit tanév közben helyeztek át Gödöllőre, ahol az anyai nagyszüleim éltek. Harmadikos lehettem, s mivel már ment a tanév, az egyik tanárom az óra elején egyből észrevette az új fiú érkezését. Meg is kérdezte, hogy hívnak, majd a következő kérdés arról szólt, hogy honnan jöttem? – Otthonról – válaszoltam, ő pedig feltehetően arra gondolt, honnan költöztünk Gödöllőre. A lényeg a lényeg: szemtelenségnek vehette a választ, mert két, hatalmas pofonnal jutalmazott. A nevemet pedig Szatyira rövidítette.

– Innen már csak egy ugrás lehetett a Patyi név felvétele?

Hirdetés

– A felső tagozatban a testnevelő tanárom Lencsés Rezső volt, aki bizonyára rosszul hallotta a Szatyi nevet és Patyiként rögzített. Ez végigkísért egészen az érettségiig, sőt! Mivel a szintén gödöllői Kiss Szilárddal együtt vettek fel bennünket a TF-re, így ő ott is automatikusan „honosította” a Patyi nevet. Ezért mindmáig Patyi néven ismer a magyar kézilabdás társadalom, sokan nem is tudják, hogy nekem hivatalosan Szabó István a nevem.

– Kedves ünnepelt! Akkor most már beszélhetünk a kézilabdáról is?

– Egy minimális kanyarral. Az általános iskolában ugyanis először a labdarúgás érdekelt, egy évig jártam is a Vasas edzéseire. Ott egy alkalommal úgy megrúgtak, hogy a jobb térdem utána sosem lett teljes értékű, azzal a lábbal többé nem tudtam rúgni. Így visszatértem az iskolába, ahol Lencsés tanár úr nagy ügybuzgalommal szervezte az osztályok közötti kézilabda bajnokságot. Később a Török Ignác Gimnáziumban lelkesen tovább játszogattam, ahol Sándor Iván volt a testnevelőnk, de egyáltalán nem lógtam ki a sorból. A gimnáziumot egyébként Máriabesnyőn kezdtem, később költözünk be a városba, mert elkészült az új épület. Ott is nagy sportélet volt. Jómagam a kézilabda mellett rendszeresen kosaraztam és röplabdáztam is, atlétikában, ötpróbában Pest megyei bajnok lettem, az országos diákbajnokságon pedig ötödikként végeztem. Ez a próba 200 és 1000 méteres futásból, diszkosz és gerelyvetésből, valamint távolugrásból állt. A távolugrással hadilábon álltam, kétszázon közepes voltam, a másik három számban viszont átlag felettit tudtam teljesíteni. Harmadikos koromban a bátyám, Szabó Miklós után én is jelentkeztem kézilabdázni az MTK-ban. Az akkor jött új edző, Nád János mindjárt felvitt a felnőttek keretébe. Negyedikesként viszont abbahagytam a játékot, mert módszeresen készültem a TF felvételi szertorna anyagára – szerencsére elsőre fel is vettek.

– A TF-en gazdag hagyományai vannak a kézilabdázásnak.

Harka László. Fotó: JochaPress

– Akkor a nagy tekintélynek örvendő Kolos(Klein) Feri bácsi volt az edző és sok, jó játékos is érkezett a csapatba. Így Cséka Lajos, Ajtony Ákos és Ökrös István is erősítést jelentett. A Budapest I. osztályból a következő szezonban felkerültünk az NB II-be, újabb egy év múltán pedig egy osztályozón keresztül már az NB I-ben játszhattunk. Igaz mindjárt ki is estünk, bár 21 ponttal máskor simán benn lehetett maradni. Harmadévesként az NB II-ben kezdtünk, de a felvételik révén bombaerős együttesünk lett, hiszen Csik János, Hunyadkürti János, Harka László és a kapus Horváth József (Alibi) valamennyien biztos tagjai lettek a válogatottnak is. Toronymagas elsőként megint felkerültünk az élvonalba, ahol már csak félévet szerepelhettem, mivel akkoriban tavaszi-őszi rendszerben működött a pontvadászat. Én pedig a diploma megszerzését követően ősztől már a Budapesti Spartacusban folytattam.

– Miért éppen a szövetkezetieket választotta?

– Vidékre több helyre is hívtak, de mivel mindenképpen Gödöllőn szerettem volna maradni, ezért döntöttem a Kőér utcaiak mellett.

– Ahol 1967-től egészen 1978-ig játszott. Hogyan vonná meg ennek a hosszú időnek a mérlegét?

– A Spartacus valóban élvonalbeli együttes volt, csak a Honvéd állt egyértelműen előbb a rangsorban. Később pedig a hatvanas évek vége felé az Elektromos is feltört, sőt! 1969-70- 71-ben háromszor egymás után megnyerte a bajnokságot. A mi csapatunk csak 1973-ban tudott az élen végezni. Közben 1967-ben a junior vébén leszerepeltünk és érdekes módon ebből a gárdából mégis felvitt 4-5 fiatalt a felnőttek keretébe Albrecht Miklós, akkori szövetségi kapitány. Mivel élveztem a bizalmát, egészen 1972 végéig stabil válogatott játékosnak számítottam.

– Arra emlékszik még, hogy hol mutatkozott be a nemzeti együttesben és mikor szerepelt utoljára a címeres mezben?

– Ezek számomra nagy élménynek voltak, főleg az első lehetőség. Lengyelországban játszottunk egy tornán és Románia ellen léphettem először pályára. A hatvanegy, válogatottbeli szereplésem pedig az 1972-es, müncheni olimpián zárult, mégpedig a svédekkel a 7-8. helyért vívott mérkőzéssel, ahol sajnos vereséget szenvedtünk. Azt azért meg kell jegyezzem, hogy abban a csapatban sokkal több volt, de miként más világversenyeken is megtörtént, ott is elakadtunk a 8. helynél. Bár érzésem szerint ekkor játszottam a legjobb formában, az 1973-ban kinevezett kapitány, Faludi Mihály már nem számított rám.

– A „Szpariban” viszont még hosszú éveken át szerepelhetett.

– Olyannyira jól ment a játék, hogy még 1978-ban sem kellett volna visszavonulnom, de a Spartacusban a főnök, Bácskai Károly mindig igyekezett a kifelé menő játékosokat segíteni, hogy a civil életben is megtalálják a helyüket. Akkor a női kézilabda csapatnál hirtelen edzőváltásra került sor, Bácskai pedig szólt nekem, hogy ezt az alkalmat meg kellene ragadnom. Ajánlatát el is fogadtam, így szinte máról holnapra lettem NB I-es játékosból NB I-es edző. A játékos pályafutásommal kapcsolatban még elmondanám, amit ma már senki nem akar elhinni: mi bizony 100, de legfeljebb kétszáz forintos meccsprémiumokért játszottunk!

– A nők kispadján egészen 1992-ig kitartott. Miként értékelné ezt az ugyancsak hosszú időszakot?

Éliás Klára. Fotó: JochaPress

– A Vasas és a Ferencváros utcahosszal kilógott a sorból, mi csak harmadiknak számítottunk a hierarchiában. Jó játékosanyag került a kezem alá, kedvenceimet hosszan kell sorolnom. Nyári Erzsi, Krámerné Agócs Vali, Éliás Klára, Bata Erzsébet,, a sajnos hamar Svájcba férjhez ment Éliás Klára. A későbbi évekből ide kell sorolnom a Kámernéért elcserélt Csikné Horváth Klárát, Erdős Évát, a már régen meghalt Oszvald Magdát is. 1983-ban és 1986-ban sikerült megnyernünk a bajnokságot, ami abban a konkurenciaharcban mindenképpen komoly fegyverténynek számított. Végül azért már sok volt a tizenöt év egy csapat élén, ráadásul az anyagi helyzet is egyre szerényebb lett, így 1992-ban azt hiszem, az utolsó pillanatban sikerült váltanom.

Csikné Horváth Klára Patyi kedvence volt. Fotó: JochaPress

– A következő időszakot megelőzően beszéljünk még a válogatottnál betöltött kapitányi teendőiről.

– Barabás Zsolt után, 1989 elején kaptam a megbízást, vegyem át a felnőtt női válogatottat. Természetesen az 1989-es, dániai B-világbajnokság életem egyik legkeserűbb emléke. Az ott történtek felértek egy kisebb tragédiával. Elekes Csilla és Kiss Éva néhány hónapja kerültek akkor még illegális úton Brémába, Rácz Mariann pedig elfogadta a Hypo Südstadt, számára rendkívül kedvező ajánlatát, így három oszlop kiesett a legjobbak közül.  Ez már sok volt egyszerre… Ráadásul a csoportunk verhető tagja, Hongkong egy héttel a kezdés előtt visszalépett, helyükre előléptették a már akkor is elég erős hollandokat. Így az NDK és Svédország mellett ők jutottak tovább, mi csak a későbbi második helyezett svédektől vettünk el egy pontot. Nem kerülhettünk be az első hét közé, akik mehettek az A-vb-re, sőt! Még a B-vb mezőnyéből is kizuhantunk. A három, nyugatra került játékos vállalta volna ugyan a válogatottbeli szereplést, de az akkori szövetségi elnökség a „szocialista sporterkölcsre” hivatkozással ezt a lehetőséget kőkeményen elvetette. Én személy szerint egyik távozóra sem haragudtam, hiszen nem tagadták meg a válogatottságot. Azon a B-világbajnokságon egyébként Kökény Bea egyetlen gólt sem dobott…

– Váltsunk vissza 1992-re.

– Eljöttem a szövetkezetiektől és a gödöllői Szent István Egyetem testnevelési tanszékére kerültem, ahol az ugyancsak kézilabdás Simon Csaba volt a főnök. Ott is volt egy NB I/B-s férfi kézilabda csapatom, amellyel annak ellenére harmadikok tudtunk lenni a második, ott töltött szezon végén, hogy mi csak a megyéből tudtunk igazolni játékost. Ott szenvedtem el életem első és egyetlen eltiltását szövegelés miatt. Amíg másokat egy-két meccsre pihentettek hasonló esetekért, nekem fél évig kellett kerülnöm a kispadot.

– A gödöllői egyetemi időszak összességében jól sikerült? 

– Régi vágyam teljesült az odakerüléssel, egyébként is, már nagyon untam a folytonos utazásokat, hiszen naponta minimum háromórányit ültem a tömegközlekedési eszközökön. Ráadásul végre elsősorban a teniszoktatásnak élhettem. Igazi amatőrként kezdtem, de az egyetem évente elküldött a teniszedzők továbbképzéseire, így sokat tudtam fejlődni. Én is amatőrnek számítottam, a tanítványaim is azok voltak és ezt a teljesítménykényszer nélküli időszakot nagyon élveztem.

– Az Ön idejében még hatvankét év volt a nyugdíjkorhatár.

— Hamar el is mentem, de további öt éven keresztül oktattam. 2014-ben, amikor váratlanul és gyorsan kitört rajtam ez a betegség, végleg befejeztem. Azóta a legfőbb tevékenységem, hogy küzdök a teljes elgyengülés ellen. Naponta minimum háromnegyed órát hajtom a szobakerékpárt, tornászgatok is egy keveset. Persze a tévét is nézem, benne „békeidőben” sok sportműsort. Sajnos, elfogyott a türelmem is, gyakran átváltok dartsra vagy snookerre. A kézilabda sem köt le annyira, mint korábban, elsősorban a külföldi játékosok bezúdulása miatt. Sokkal több magyart szeretnék látni a pályákon! Abba ugyan még beletörődnék, hogy a Győr, a Siófok és lassan a Fradi is bevásárol a nőknél, a férfiaknál pedig elsősorban a Veszprém és a Szeged döntően külföldiekből áll, de hogy a tizedik helyezetteknél is egyre többen vannak a vendégjátékosok, ez nekem már sok.

– Kényszerhelyzetben van, visszavonultan él. Kikkel tart még kapcsolatot?

Vass Sándor. Fotó: JochaPress

– Telefonon többen fel-felhívogatnak, de közelebbi barátságban már csak kevesekkel vagyok. Az biztos, hogy az egykori játékostársak közül Csik János és Vass Sándor áll a legközelebb hozzám. Nagy szerencsémre a két fiam közül az egyik a szomszéd telken lévő házban lakik a családjával, de a másik is itt él Gödöllőn. Így mindenkivel folyamatos és jó a kapcsolatom. Már 52. éve élünk szeretetben együtt a feleségemmel, akivel a földi dolgokat már közmegelégedésre elrendeztük a fiainkkal. Igazándiból még egy vágyam lenne. A nyolc- és hatéves fiúunokáim nagyon tehetséges labdarúgó palántáknak tűnnek. Szeretném megérni, legalább a kezdő csapataikban láthassam őket játszani.

(jochapress / Jocha Károly)