Szabó „Sonka” László kalandjai Makótól Óföldeákig (2. rész)

Számos olyan korábbi élsportolónk van, akik pályafutásuk befejezését követően szinte eltűnnek. A JochaPress.hu alkalomszerűen utánaered egy-egy ilyen „szökésben lévő” klasszisnak. Ez alkalommal a világbajnoki ezüstérmes (1986) csapat tagját, Szabó „Sonka” Lászlót igyekeztem emberközelbe hozni.

Szerencsére hosszas agitációt követően emberünk hivatkozott olyan szakemberre is, akiről jó volt a véleménye.

– Nekem mondhatnak bármit, én akkor is felemlítem a nálam egy évvel idősebb Mocsai Lajost, aki emberileg és szakmailag is megfelelő módon állt hozzá. Nekem a sok jó és rossz tulajdonságom között volt egy olyan is, amely révén akár a csillagokat is lehoztam volna. Ehhez az kellett, hogy emberszámba vegyenek, szép szóval igyekezzenek irányítani. Na, ezért a Mocsai Lajos nálam megmarad a lista elején.

– Amit kifogásoltam – folytatta, azt egy valamirevaló férfiemberrel nem lehet megcsinálni. A nőknél Laurencz mester megtehette, bármikor elküldhette őket jobbra-balra,  a férfiaknál ez nem ment.

Laurencz László a nőkkel egészen másként bánhatott

Az sem ment unszolás nélkül, hogy a játékostársakról is szó essen.

 – Hogy kivel voltam jóban? Hát ez nehéz kérdés. Ott volt például a Kovács Péter. Vele 1983-ig langyos volt a kapcsolatom. Amikor Amszterdamban megnyertük a B-világbajnokságot, s ezért mehettünk volna Los Angelesbe, ott tényleg kulcsfigura voltam. Ezt Péter is megjegyezte, s azóta kifogástalan a viszonyunk. Szegény Péter,  2016 őszén jól „megszívatták” őt Kisvárdán. Erről jut eszembe, velünk is jól elbántak, nem is egyszer. A legnagyobb pofont Debrecenben kaptuk, ha jól emlékszem, 1979-ben. Szoros volt az élmezőny, bajnokesélyeseknek is számítottunk. Erre Debrecenben úgy megverettek a bírók, ahogy kell, a tatabányaiak pedig ott nevettek a lelátón. Azóta ha nem nagyon muszáj, egyetlen bírónak sem köszönök.

A bírókról sikerült átváltani a jelenlegi bajnokságra, amely a Veszprém végső sikerét hozta.

– Amikor még megtehettem, akkor is egyre ritkábban mentem meccsekre, mert az évek múlásával egyre kevesebb az élcsapatokban a magyar kötődésű játékos. Ma nemzetközi társaságok vetélkednek egymással, én pedig inkább a magyar-magyar elleni összecsapásokat szerettem.

Nem volt könnyű a mai, légiósokkal teletűzdelt csapatokról „visszaváltani” as régi, szép időkre. Szabó László nem kevesebb, mint kilenc világversenyen szerepelt a mindenkori magyar válogatottban.

Bartalos Béla. Fotó: magyarhirlap.hu

– Van sok mindenre módom visszaemlékezni – folytatta Sonka. – A főiskolai világbajnokságra, Lengyelországban, vagy a Kubában megrendezett Hadsereg-bajnokságra, a két tizedik helyre. Az 1978-as, dániai vébén a románoktól időn túli góllal elvesztett meccs, a székdobálással bezárólag, máig bennem maradt. Meg az is, hogy az IHF magyar tagjának, Madarász Istvánnak eszébe sem jutott, hogy megóvjuk a történteket. Na, a moszkvai olimpián (1980) ott összejött egy 4. hely, némi szerencsével, de 1982-ben megint alulteljesítettünk. Ott két másodperccel a vége előtt úszott el a legjobb négy közé kerülésünk. A jugók szabaddobását Elezovics értékesítette, amihez kapusunk,  Bartalos Béla is kellett. 1983-ban megnyertük Hollandiában a B-világbajnokságot a németek elleni döntetlennel (12-12), de Los Angelesből itthon kellett maradnunk.

Itt egy-két mély levegővétel következett, majd végre eljutottunk az 1986-os, svájci világbajnoksághoz.

– Oda úgy utaztunk ki, hogy már a legjobb nyolc közé kerülés is jó eredmény lesz. Azután mentünk a nyolcból a négybe, majd onnan a döntőbe. Szerintem a csapat jelentős része már magában kiegyezett a második hellyel. Aki így gondolta, az elfelejtette, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom. Így nem is lehetett más az eredmény, mint szoros vereség és vele a második hely.

A sikeres világbajnokságot követően Szabó László is belekóstolt a légiós életbe.

– Ausztriában kezdtem Baernbachban, egy év után átmentem a Bundesliga II-be két évre. Majd Bartalos Zoli hívott, nála is lenyomtam egy szezont. Máig sem tudom, miért jöttem akkor haza, hiszen még több ajánlatom is volt.

Itthon már nem játszott érdemben, hanem elkezdte kanyarokkal megtűzdelt civil életét.

– Sok mindent másképp kellett volna csinálnom, ez tény. Taníthattam volna napi négy órát, s mellette még legalább 40 éves koromig játszhattam is volna. Közben szépen kiépült volna a kapcsolati rendszerem, de mindez nem így történt. Ennyi eszem nem volt – sajnos. Inkább elkezdtem vállalkozni – voltam KFT-tag, bt-ben, magánvállalkozó , ami lehetett, minden voltam. Majd vagy 15 évig dolgoztam bejelentés nélkül, ezért kapok ma csak 48 ezer forint nyugdíjat… Hiába volt négyféle végzettségem, a földrajz-testnevelő tanári diplomától a vagyonőri képesítésig, mert egyiket sem tudtam használni. A legtöbb helyen gyakorlati időt kértek, ami nem volt. Máshol pedig nem egyszer túliskolázottnak minősítettek.

Nagy sokára azt a kérdést is fel lehetett tenni Szabónak, hogy esetleg valamiben ő is hibás a sorsa alakulásáért?

– Hogy én miben hibáztam? Egyszerű a válasz: mindenben! Egy könyvet simán meg lehetne tölteni a ballépéseimmel, a történeteimmel. Nem is elsősorban a pályán, hanem elsősorban a civil életben követtem el egymás után a kisebb-nagyobb hülyeségeket. Egy szegedi újságíró, a Bagaméry Laci akart is ezzel foglalkozni, de sikerült lebeszélnem őt róla.

A véget nem érő emlékezéseket és történeteket követően már csak az lehetett a téma, mit remél még az élettől a tolókocsiba kényszerült, egykori világklasszis kézilabdázó?

– Értem a kérdést, a kíváncsiságot. Megmondom őszintén, nem sokat várok a hátralévő időszaktól. Az egyik lábam használhatatlan, a másik is gyengül, érzem. Talán megpróbálom a jobbikat egy kicsit felerősíteni. Amit viszont nagyon szeretnék. elkerülni ebből a világ végi, kis faluból oda, ahol nagyobb a nyüzsgés, ahol lehet emberekkel szót váltani. Van reményem arra, hogy átkerülök Makóra, az mégis csak egy huszonötezres város, ahol eleve sok embert ismerek. Abban is bízom, hogy sikerül szereznem egy akkumulátoros rokkantkocsit, azzal is egészen másként tudnék mozogni. Ez az itteni, ingerszegény környezet szinte rám telepszik – nagyon remélem, hogy ha bekerülök Makóra, azért ennél jobb lesz a hangulatom.

Azért a végére az is szóba jött, hogy a kétszeres olimpiai negyedik helyezett kézilabdázó egy kis támogatásban is bízik.

– Kővári Árpitól tudom, hogy az ő támogatása sokat nyomott a latba egy, a szövetségben életre hívott alapítvány ügyében. Ez a már bejegyzett alapítvány a nyártól lesz működőképes. Ebből többedmagammal én is kapnék egy szerény, havonkénti támogatást, ami az én alaphelyzetemben nagyon sokat jelentene. Valamikor nagy lehetőségeim voltak, de mindig hibás döntéseket hoztam. Most már nagyon örülnék, ha a gondjaimat kicsit csökkentené ez az emberbarát alapítvány – fejezte be a beszélgetést, miközben érzékeny búcsút vettünk egymástól.

(jochapress  / Jocha Károly)