Szántó Imre: Könnyű mindent a bírókra fogni!
Sajnálhatják azok a szakemberek, akik csütörtökön délután Szántó Imre ökölvívó mesteredző előadásának meghallgatása helyett más programot választottak. A 74 éves korára változatlanul jól felkészült, sokoldalú Öcsi bácsi ugyanis minőségi módon szórakoztatta a megjelenteket a Sportok Házában.
– Édesapám a harmincas években négyszeres bajnok volt a Ferencváros színeiben. A világháborút követően 1949-ben került a Honvédhoz, ahol már én is ott „sertepertéltem” a szorítók környékén – válaszolt a kezdeteket firtató kérdésre. Apámtól – az ugyancsak közismert Csöpi bácsitól – rengeteget tanultam, amit az edzői pályán is hasznosítani tudtam.
– Ön megjárta a korosztályos versenyeket, majd elég hamar átváltott az edzői pályára.
– A felnőtt korba érve olyanokkal kellett volna rivalizálnom, mint Kajdi János. Be kellett látnom, hogy nem teremhet túl sok babér számomra, így egy idő után a szorító sarokra váltottam. A Honvédban egyébként a legjobb versenyzők voltak, mert bárkit be tudtak vonultatni. Ezt még az Újpesti Dózsa is meg tudta tenni.
– A szorítóban elmaradt sikereket bőségesen kárpótolták a tanítványaival elért eredmények…
– Ahhoz kell némi szerencse is, hogy az ember egy Kokó-szintű tehetséggel összefusson, de azért a szakmai felkészültség is szükségeltetik, hogy az ember tartósan az élmezőnyben maradhasson. Én érettségi után hét évet szakiskoláztam, ebből négy esztendő esett a szakedzői tanulmányaimra.
– Köztudott Önről, hogy nem lelkesedik az OKJ-s tanfolyamokért.
– Hát persze hogy nem, hiszen ott a legfontosabb, hogy a jelentkezők komoly pénzt letegyenek. Ha ez megtörtént, akkor akár már levelező oktatásban is lehet OKJ-s papírt szerezni. Ráadásul vannak olyanok is, akik soha nem voltak a szorítóban, de egyszer jön nekik egy gondolat, hogy márpedig ők edzők lesznek. Ezt kitűnően megoldhatják a féléves átképzéssel.
– Öcsi bácsi milyen iskolát képvisel?
– Én már apámmal egy időben Adler Zsiga bácsit is közelről figyelhettem, majd volt szerencsém Papp Laci bácsi mellett is rengeteget tanulni. Más ez az iskola, mint ami ma divatos, de azért az alapokat mindenkinek el kell sajátítania.
– Mi is az, amit ma divatosnak nevez?
– Közelítés a profikhoz, miközben az amatőr ökölvívás lassan elveszti létjogosultságát. Én például hatalmas hibának tartom, hogy az amatőrökről levetették a fejvédőt. Azt is mondogatták, hogy nem ismerik fel a küzdő feleket. Kovács Pistin rajta volt, mégis mindenki tudta ki ő, mert annyira jellegzetes volt a mozgása.
– De azért valami gond csak van a sportágban, hiszen alig vannak versenyzők?
– Ennek sok oka van. Például idő előtt kezdik versenyeztetni a gyerekeket, akik legtöbbje még 20 éves kor alatt abba is hagyja. Amire kezd beérni egy versenyző – ezt én 25 éves korra teszem -, akkor már régen nem bunyózik. A kiválasztással sincs minden rendben. Itt van például a „Madárfészek”, ahova évente 70 millió forint jutott – és hol vannak a nemzetközi szintű versenyzők?
– Erdei Zsoltról beszél, aki most a szövetség friss elnöke…
– Hát ő sem tud csodát tenni, ezt garantálom. Ezért is mondom: Csötönyi Sanyit – akivel egyébként rengeteget csatáztam – kicsit finomabban kellett volna talonba tenni. Azért ő sokat tett a magyar ökölvívásért, ezt kár lenne tagadni. Most pedig máról holnapra elhallgattatták.
– Az eredményekkel vitán felül adós a sportág. A sikertelenség okaként pedig kiemelten lehet hallani, hogy a bírók ellenünk vannak.
– Erről csak annyit: én hat olimpián és tizenegy világbajnokságon vettem részt. Én soha nem tapasztaltam, hogy a magyar ökölvívók ellen következetesen csaltak volna. Az önkritika elhárításának ez a legegyszerűbb módja, persze ettől még nem lesznek jobbak a magyar bunyósok.
(jochapress / Jocha Károly)
