Személyes emlékek Iharos Sándorral, Európa legjobb sportolójával
Iharos Sándor legnagyobb sikerei színhelyén, a Népstadionban. Mögötte Rózsavölgyi István. Fotók, archív: jochapress.hu
Ma, január 24-én húsz esztendeje annak, hogy a hányatott sorsú, kivételes atléta világnagyság, Iharos Sándor jobblétre szenderült. Iharos mindmáig az egyetlen magyar sportoló, akit 1955-ben a Helms Alapítvány földrészenkénti odaítélésekor Európa legjobbjának választottak meg. Vele kapcsolatos, személyes élményeimet igyekszem megosztani.
Iharos (Izrael) Sándort már az ötvenes években, valóban gyerekfejjel láthattam futni a Népstadionban. A homályos emlékképeket követően később mozaikosan ugyan, de azt is megtudtam, miért nem lett ő olimpiai bajnok 1956-ban azok után, hogy egy évvel korábban 1500-tól 10000 méterig minden síkfutó számban világrekorder volt.
Rózsavölgyi István, Mikes Ferenc, Iharos Sándor, Tábori László Iglói Mihállyal
Az 1950-től az akkor úttörő módszerrel, az intervallos (résztávos) edzésrendszerrel dolgozó Iglói Mihály (Náci bácsi) csoportjában készült Iharos ott lehetett volna Melbourne-ben, de ő az ottani szereplését ahhoz kötötte, hogy feleségét, Iharosné Laczó Ilona geológust is vigyék ki Ausztráliába. Mivel a sportvezetés ezt nem teljesítette, így ő sem ment el az ötödik kontinensre.
Az elszalasztott nagy lehetőséget később már nem sikerült pótolnia. Az 1952-es, helsinki olimpia még, az 1960-as, római pedig már nem az ő olimpiája lett. (Mindkettőn szerény eredménnyel szerepelt.) Csalódását nyilván fokozta, hogy edzője, Náci bácsi nem tért haza Ausztráliából. Igaz, ő maga is tett egy nem hivatalos látogatást a vasfüggönyön túlra, de a végleges lelépés helyett 1957 tavaszán villámgyorsan vissza is jöttek akkori feleségével.
Iharos Sándor már atlétaedzőként kezdett dolgozni, amikor 1964-ben végleg visszavonult a versenysporttól. A Központi Sportiskolában biztatóan kezdett, de labilissá vált magánélete erősen kihatott edzői sikereire is. Jómagam ezekben a hatvanas években tettem meg első, bizonytalan lépteimet az újságírás felé. Mint egykori atlétapalánta, különös tisztelettel voltam Iharos iránt, aki a hetvenes évek elején a kispesti Határ út és Üllői út sarkán volt ÁFOR kútnál mérte a benzint. Többszörösen kerestem és meg is találtam őt, de udvarias félmondatoknál többet soha nem sikerült „kivasalnom” belőle. Nem változott ez az alapállása a hetvenes évek közepén sem – ekkor a monori benzinkútnál találtam rá.
Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László. Sajnos ezek a kézlenyomatok is megsemmisültek a leégett TF-csarnokban
Iharos később minden volt, még Horváth Sándor álnéven zöldségárus is a Rákóczi téri csarnokban. Jómagam egyszer láttam őt jókedvűen mosolyogni. A nyolcvanas évek elején az MTI munkatársaként az MTK valamelyik bajnoki meccséről kellett tudósítanom. Félidőben benéztem a büfébe, ahol szembe találtam magamat a Nagy Bajnokkal. Egy pohár bor volt a kezében, és amikor meglátott, egészen felvidámodott az arca. Nekem szegezte mosolyogva a kérdést: „Mondja, Ön is MTK-drukker?” Amikor tudattam vele, hogy „pártsemleges” tudósító vagyok, arcára csalódás ült ki és úgy ellépett mellőlem, mintha nem is találkoztunk volna.
Ifjabb Iharos Sándor édesapja emlékművénél, a Honvéd sporttelepén
Az 1996. január 24-én bekövetkezett halálát követően mindmáig megmaradtam tisztelőjének. A Magyar Atlétikai Szövetség és volt klubja, a Budapesti Honvéd közös rendezésében évente kiírt, egyetlen számból álló Iharos Emlékverseny 1500 méteres futamát többször is megnéztem. Az egykori világnagyság minimális megbecsülésének tartanám, ha erre az egy versenyszámra a rendezők olyan futókat hívnának meg és csak akkor adnák át a tiszteletdíjakat, ha a részvevők közül legalább a győztes megfutná Iharos Sándor 1955-ben felállított 3:40,8 perces világrekordját.
Ez ugyanis legjobb tudomásom szerint ez idáig még egyszer sem sikerült a Tüzér utcai pályán elindult középtávfutóknak.
