Szentmihályi Antal: majd meglátjuk, 50 év alatt mennyit változott Tokió

Közeledik a Tokióban, 1964. október 10. – október 24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma.

A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.

A mob.hu az utazók népes csoportját képviselő labdarúgók egyikét, Szentmihályi Antal kapust szólaltatta meg.

„Abban az időben az A-válogatott és az olimpiára készülő csapat külön-külön folytatta edzéseit és mérkőzéseit – emlékezett a népszerű „Misi”. „Merem mondani, igen komolyak voltak ezek az előkészületek. Gelei Jóska védett leginkább, de ha úgy hozta a helyzet, akkor engem állított a kapuba a feledhetetlen Lakat Karcsi bácsi.”

– Ön 1939-ben született, így 1964-ben, Tokió évében ideális kapuskorba ért el. Miként jutott el odáig, hogy az olimpiai csapattal Japánba utazhatott?

„Egész fiatalon kerültem a Győri Textileshez, majd az ETO-ban folytathattam. 1958-ban, tizenkilenc évesen védtem először az akkor NB II-es csapat kapuját. Feljutottunk, de az 1958/59-es idényben ismét visszaestünk a második vonalba. Kétségtelen, hogy mindenhez kell egy jó adag szerencse is, ami nálam Illovszky Rudi bácsi személyéhez kötődött. Ő intézte el, hogy a Vasas akkori két, minőségi hálóőre – Kamarás Mihály és Kovalik Ferenc – mellé előbb harmadiknak odavittek, majd nem sokkal később már én lehettem az első számú kapusa az angyalföldi piros-kékeknek.”

– Tokió, a magyar labdarúgás nagy sikereinek egyik fontos állomása miként maradt meg az emlékezetében?

„Az előzményekkel most nem húznám az időt, mert azokról már Gelei Jóska és Ihász Kálmán is beszámolt. Ami pedig a mindent eldöntő, utolsó 90 percet illeti, Gelei sérülése miatt eleve nem védhetett, így én kaptam meg ezt a lehetőséget. Ismertük a cseheket, korábbi, nagy riválisunkat, akikkel szemben kellő önbizalommal léphettünk pályára, s akikkel nagy csatát vívtunk, végül megérdemelten nyertünk. A mienk volt a tizedik, egyben utolsó aranyérem a japán fővárosban.”

– Olimpiai bajnokként térhetett haza, mégsem jelentett számára ez a nagy siker egyfajta védettséget…

„Tokió után formálisan kigolyóztak a Vasasból, s mivel nagyon megbántottak én pedig nagyon megsértődtem, így még a visszavonulás gondolata is felmerült bennem. Azután pedig elköteleztem magamat az Újpesti Dózsához, amiért viszont egy évre eltiltottak. Végül csak megnyugodtak a kedélyek, én pedig egy év kihagyást követően egészen 1973-ig védtem Újpesten. Talán még néhány év ott is bennem lett volna, de 1973-ban Várhidi Pál lett a vezetőedző, ő pedig hozta magával Rothermel Ádámot. Ezért azután a visszavonulás mellett döntöttem.”

– Jó tempóban váltott, hiszen a következőkben folyamatosan tudott edzősködni, ráadásul mindig volt jónak mondható munkája.

„Az újpesti ifiknél eltöltött három év jó bemelegítésnek bizonyult. Onnan az akkor élvonalbeli fehérvári MÁV Előréhez kerültem, két év után pedig a Tatabánya, majd az MTK következett. Különösen Székesfehérváron, majd Tatabányán éreztem jól magamat, mert egyik helyen sem akartak beleszólni a munkámba.”

– A külföldi állomáshelyeket (Kuvait, Katar, Maldiv-szigetek) követően hazatért, de nem vállalt újabb csapatokat. Miért?

„Visszahívtak Tatabányára, de villámgyorsan feladtam, mert rájöttem, hogy itthon nem akarok tovább felnőttekkel foglalkozni. Ifiket szívesen edzettem volna, erre viszont nem adódott lehetőség. Keserves időszak volt, míg nem a nyugdíjba vonulás mellett döntöttem.”

– Mennyire lát bele a mai magyar labdarúgás mélységeibe?

„Bevallom, nem vagyok napra kész. Amit biztosan állíthatok: a légiósok tömegei katasztrófát okoznak, mert elveszik a magyarok elől a játéklehetőséget. Az utánpótlás nevelése – úgy érzem – teljesen vakvágányon van. Ami pedig a felnőttek eredményességét illeti, csak hosszabb távon lehet érdemi javulásban bízni. Akik rövid távon várják a fejlődést, a jobb eredményeket, azok csalódni fognak.”

– Ön szerencsés ember, hiszen kívülről nézheti a dolgok alakulását. Most pedig régi sikereink egyik színhelyére, Tokióba látogathat.

„Természetesen örülök a ritka lehetőségnek, és nagyon várom az olimpia városának viszontlátását. Kíváncsi vagyok, az akkori versenyhelyszínek közül mit találunk még változatlan, vagy legalább felismerhető formában? Ötven én nagyon nagy idő. Majd meglátom,  hogy Tokió életében mi minden változott az elmúlt fél évszázadban.

MOB.hu/Jocha Károly