Szilágyi Áron hazai sikerének örülne Szöul bajnoka, Csongrádi László!

Ha valaki, hát Csongrádi László semmiképpen sem nevezhető tizenkettő egy tucat embernek. Még az olimpiai bajnokok között sem. Az 1988-as, szöuli olimpián győztes magyar kardvívó válogatott ötödik tagja ugyanis a legjobb csereembernek bizonyult. Mindig akkor  tették be a csapatba, amikor nagy baj volt és „Csongi” mindig hozta is a vészhelyzetben tőle várt győzelmet.

–  Évekig jártam Rákospalotán próbajátékra előbb a Növényolajhoz, majd a Szállítókhoz kisgyermekként abban a reményben, hogy egyszer csak leigazolnak a labdarúgókhoz – emlékezett. – Többször azzal küldtek el, hogy még erősödjek, majd egy alkalommal megkérdezték, hány éves is vagy , kisfiam? Amikor megmondtam, hogy tizenkettő, többet nem mondták, hogy jöjjek legközelebb. Ezután következett a vívás, ami egy szórólap képében jelent meg az életemben. Az első versenyemen indultunk vagy százan, én eredmény nélkül zártam, de később sem arattam nagy győzelmeket. Sokkal többször végeztem a döntőkben a harmadik, ötödik, hatodik helyeken. Azt viszont elmondhatom, soha, egyetlen pillanatra sem vetődött fel bennem az, hogy abbahagyjam.

– Azért mégis csak eljutott az olimpiára, Szöulban bajnokcsapat tagja lehetett, ami nem a véletlen műve. Adódik a kérdés: mekkora részük van ebben az Önnel foglalkozó edzőknek?

– Jakab Lászlóról és Zarándi Csabáról valóban csak felsőfokon tudok áradozni! Az ő emberi és szakmai támogatásuk nélkül kizárt, hogy odáig jutottam volna, ameddig sikerült. Az én generációm derékhadát is ők nevelték. Elég, ha csak a kétszeres olimpiai bajnok Szabó Bencét vagy a világbajnok Boros Györgyöt említem. Sajnos, a rendkívül sikeres mester, Zarándi Csaba már régen itt hagyott bennünket, Jakab László pedig legalább tizenöt éve Angliában edzősködik. Őt szép lassan lehetetlenné tették, a tanítványait ellopkodták tőle, s anyagilag is igen szerény körülmények között élt. Ami még szomorúbb: minőségi szakemberek sokasága van külföldön ilyen és hasonló okok miatt.

– Csongrádi Lászlót viszont – szerencsére – még nevezett mesterek oktatták, s juttatták el addig, hogy végül csak olimpiai bajnok lehetett.

– Soha nem voltam a kedvencek, a futtatottak között, mindig másokat favorizáltak. Ám Szöul előtt mégis én lettem a kedvezményezett, hiszen a ranglista alapján Varga Józsefnek kellett volna utaznia. Más kérdés, hogy végül szerencsés húzásnak bizonyultam, hiszen a döntőben, 8-4-es szovjet vezetésnél cseréltek be engem és azt a Szergej Mindergaszovot sikerült legyőznöm, akinek az egész csapatverseny során ez volt az egyetlen veresége.

– Ezzel lett 8-5, majd további három asszó megnyerésével, jobb tusaránnyal végeztek az első helyen. Különösen az utolsó, a mindent eldöntő meccs jelentett sokáig beszédtémát.

– Pedig azon nincs túl sok okoskodnivaló, hiszen a felvétel sokszori megnézése, lassítással történő elemzése alapján is egyértelműen megállapítható, hogy ott csak Gedővári Imre adott tust. Így az olimpiai aranyérmünk (dr. Nébald György, Bujdosó Imre, Szabó Bence, Gedővári Imre és jómagam alkottuk a csapatot) egyértelműen megszolgált volt. Természetesen ez a győzelem számomra nagyon komoly, szép emlék, ami nyilvánvalóan megmarad bennem, amíg csak élek. El nem mondhatóan jó érzés, hogy nem csak a kispadon ülhettem, hanem tevékeny részese is lehettem ennek a nagy sikernek. Hát még ha azt is hozzáteszem, hogy előzőleg a lengyelek elleni összecsapáson úgy lettem becserélve, hogy az én két, nyert asszómon kívül más már nem tudott győzelmet hozni. Így lett ott is 8-8, s megint a tusarány döntött…

– Ritka hosszú pályafutást mondhat a magáénak, hiszen még negyvenen felül is versenyzett, miközben már „réges-régen” edzőként is dolgozott.

– Mindig is szerettem volna edző lenni, de úgy alakult, hogy soha nem tudtam erre a tevékenységre koncentrálni. Mindenki tudja, hogy akik a vívósportban dolgoznak, mélyen „alulelismertek”, viszont olyan magas elvárásokat támasztanak velük szemben, amelyek megfelelő háttértámogatás nélkül teljesíthetetlenek. Ezért kényszerültem arra, hogy a biztonságtechnikai témába ássam bele magamat. Szerencsémre az edzősködésről sem kell teljesen lemondanom, mivel sok évvel korábban megkeresett egy abszolút amatőr, osztrák klub, amelynek tagjaival – kölcsönös megelégedésre – hetente egy-egy napot foglalkozom. Tehát itthon élek, soha nem is akartam tartósan külföldre menni.

– Összességében elégedett az életével?

– Ez egy rendkívül összetett kérdés, amelyre nem lehet egyszerű választ adni. Voltam már 103 kiló is, az utóbbi időben rendkívüli erőfeszítéseket teszek, hogy minél kevésbé lengjen ki a mérleg mutatója – jelenleg 87 kilónál tartok. A magyar vívósport egyébként a lelkem közepe, minden fegyvernemben napra kész vagyok. Ilyen alapról várom a közelgő világbajnokságot, ahol komoly hazai részsikereknek szeretnék örülni. Például annak, ha Szilágyi Áron itthon is képes lenne döntőt nyerni, vagy ha a kardválogatott bejutna a legjobb négy közé…