Szilágyi István: Számomra a legfontosabb csapat a Ferencváros! (II. rész)

Az egykor 227-szeres válogatottságig jutott, a világválogatottba kétszer is behívott ferencvárosi kézilabdázó, Szilágyi István 29 éves ausztriai vendégszereplést követően hazatért és Dabason folytatja. A vele készült beszélgetést onnan folytatva olvashatják, hogy St. Pöltenből Bécsbe került.

– Ezzel a változással új fejezet kezdődött az életében.

„Érdekesen alakultak a dolgok. Azzal, hogy a St. Pölten visszalépett az I. Ligától, a megüresedett helyre éppen az Union West Wien kerülhetett fel, ahova én mehettem edzőnek. Vittem magammal néhány játékost, naponta ingáztam Bécsbe és vissza, mivel a 29 év során mindvégig St. Pöltenben laktunk. A Bécsben töltött éveket követően az ugyancsak közeli Tullnba szerződtem, ahol hat év alatt kétszer is mienk lett az Osztrák Kupa. Leghosszabb ideig a szintén „lőtávolságnyira” lévő Kremsben dolgozhattam, ráadásul itt volt a legerősebb csapatom is, bár ott csak egyszer jutottunk el a kupagyőzelemig. 2014 nyarán lettem nyugdíjképes, akkor jöttem végleg haza.”

– És mi történt az 1996-ban elhagyni kényszerült állomáshelyén, St. Pöltenben?

„Ami nagyon fontos, az akadémiai rendszer változatlanul és eredményesen működik. Ha úgy tetszik, ez az én szellemi hagyatékom osztrák barátaimnál. A felnőttek sok év óta ingáznak: hol feljutnak a legjobbak közé, hol egy osztállyal lejjebb ereszkednek. Most éppen a B-Ligában küzdenek és az első helyen állnak.”

– A kézilabdázás élvonalában az egyik állandó téma: szükség van-e a külföldi játékosokra, illetve ha igen, milyen mértékben. Ez a kérdés Ausztriában miként jelentkezett?

„A kétezres évek elejére elég sok vendégjátékos került az élcsapatokhoz, az általános hangulat pedig egyre romlott. Sokan az osztrák kézilabdázás csődjét vizionálták, mondván: a külföldiek tönkreteszik a csapatokat, a saját nevelésű játékosok leginkább csak szélsőként kerültek fel az élvonalba. Ekkor összehívtak egy országos értekezletet, ahol közös álláspontot alakítottak ki a klubok és az ott meghozott döntést szigorúan be is tartották. A lényeg: mindenhol három külföldiben maximálták az igazolási lehetőségeket. Néhány év alatt megindult egy látványos fejlődés, egyre több, nemzetközi szinten is számottevő átlövő került az élvonalba és ez a tendencia mind a mai napig érezteti pozitív hatását. Olyan ismert játékosok nőttek fel, mint Billik, a két Hermann, Schmidt vagy éppen Bozsovics, akik már a német Bundesliga csapataiban is megállják a helyüket.”

– Értékelem a szerénységét, de azért beszéljünk a saját fiairól is, akik közül Viktor a világ egyik legjobb klubcsapatába, a THW Kiel együttesébe is eljutott.  

– Zoltán 1972-ben, Viktor 1978-ban született. Előbb mindketten kinn voltak velünk Ausztriában, de Zoltán a Pesterzsébeten lévő német nyelvű gimnáziumba hazajött, majd a Szegedi Tanárképző Főiskola német-testnevelés szakát végezte el, majd Veszprémben újabb diplomát szerzett. Közben egy ideig nálam is kézilabdázott, de később végleg hazajött. Dabason telepedett le, jelenleg a helyi gimnáziumban tanít német nyelvet. Viktor útja másként alakult. Ő kinn járt iskolába, tizennyolc évesen igazolta le az Innsbruck. Onnan pedig a német Bundesligába vitt az útja. Sorrendben a Dormagen, az Essen, a Kiel, a Gummersbach és a Flensburg voltak az állomáshelyei. Jelenleg pedig a Solingen és Wuppertal együtteseiből fúzió által létrejött Bergischer Handball Clubban szerepel. Bár már 38 éves és a klubban vezetői feladatokat is ellát, még mindig szívesen kézilabdázik, a jövője is biztosítottnak látszik. Egyébként mindkét fiam családos, két-két unokának örülhetünk. Mivel Viktor osztrák feleségével Németországban él, így én annak ellenére Dabason építkeztem, hogy a családtagjaim mind Tökölön laknak. Zoltán fiaméktól 200 méternyire van a házunk, így élvezhetjük az unokák közelségét.

– Feltehetően már visszaakklimatizálódott és jól ismeri a hazai viszonyokat. Hogyan értékeli a válogatottak helyzetét?

„Nagyon sajnálatos, hogy mindkét nemzeti együttesünk lemaradt az olimpiáról! A nők helyzetét én alapvetően másként látom, mint a férfiakét, hiszen ők a két világklasszis, Görbicz Anita és Tomori Zsuzsanna kiesésével nagy veszteséget szenvedtek el. Az ő játékukkal a lengyelek ellen nyerni kellett volna. Képzelje csak el, mi lenne, ha például a montenegrói válogatottból kivennénk Bulatovicsot és Knezevicset? Megnézném, mire jutnának nélkülük. Nálunk legalább akkora veszteséget okozott Görbicz és Tomori kiesése.

[Customads id=646335]
A férfiak esete egészen más, az nagyon bosszantott. Ilyen gyengén én még nem láttam magyar férfiválogatottat világversenyen játszani, mint a lengyelországi Eb-n. Ott az volt a legnagyobb gond, hogy Dujsebajev lebecsülte ezt a feladatot. Másrészt ott követett el nagy hibát, hogy nem kért mély analízist Mocsai Lajostól. Ha leült volna egy valóban komoly beszélgetésre Mocsaival, akkor el kellett volna fogadnia például azt a tényt, hogy az Ilyés Ferenc-Schuch Timuzsin kapcsolat sok év óta működik a védekezésben a hátsó közepek posztjain. Ilyés nagyon jól játszott előzőleg, számomra érthetetlen, hogy eleve lemondott róla. Ők hárman Nagy Lászlóval variálva egy nagyon erős közepet alkothattak volna. Az Ilyés helyére beállított Borsos és Schuch kapcsolata nem úgy működött, ahogy kellett volna. Az elbizonytalanodás pedig átragadt a mögöttük helyezkedő kapusra is.

 A másik, ami ugyancsak elfogadhatatlan tény, ahogy a kellő rutinnal rendelkező irányítókat, Császár Gábort és Lékai Mátét simán kihagyta. Ráadásul a helyükre beállított Faluvégi Rudolf nem is igazi irányító, hanem inkább befejező játékos. Feltétlenül meg kell védenem Sótonyi Lászlót, akit jó edzőnek tartok, és aki legfeljebb rábólintott Dujsebajev ötletére Faluvégi behívását illetően, de Sótonyi ezt nem javasolhatta – nem ellensége önmagának. Dujsebajevnek bizonyára tetszett, hogy Faluvégi fegyelmezett, jól védekezik, míg Császárt és Lékait le kell cserélni a védekezés idejére. Tehát Dujsebajev csapatban gondolkozva maradt meg Faluvégi mellett. Dujsebajev világklasszis játékos volt, edzőként is zömmel világklasszisokkal dolgozott, a magyar válogatottban pedig jelenleg mindössze egy világklasszis található, Nagy László személyében. Neki látnia kellett volna azt, hogy mi ennek az együttesnek a reális játékereje és ahhoz kellett volna a követelményeket igazítania. Ő azt hitte, hogy a rendelkezésére állt játékosok végre tudják majd hajtani az ő elképzeléseit, ők pedig nem voltak erre képesek. Ez óriási hiba volt, ráadásul ő, ahogy jött, úgy el is ment, a magyar férfikézilabdázás pedig itt maradt egy olyan szinten, aminél sokkal többre lehetett volna képes. ”

– Szűkebb pátriájában, Dabason hogy mennek a dolgok?

„Amint hazajöttem, szinte azonnal beálltam én is az edzők közé. Nekem nagyon tetszik, hogy ilyen kisvárosban, ahol mindössze 15 ezren élnek, ilyen komoly kézilabdaélet van. A férfi felnőttek például tavaly a 3. helyen végeztek az NB I/B-ben, az idei pontvadászatban pedig a 2. helyen állnak úgy, hogy a napokban a változatlanul első Szentendrét öt góllal (26-21) sikerült legyőznünk. Külön öröm számomra, hogy Zoltán fiam a vezetőedző, aki a saját nevelésű játékosok mellett természetesen máshonnan érkezőket is kell foglalkoztasson. Rengeteget számít, hogy a sportkör elnöke, Prohászka Csaba él-hal a kézilabdáért és rengeteget tett is a szakosztályért. Szó szerint tele vagyunk csapatokkal és játékosokkal. Olyannyira, hogy a szivacskézisektől felfelé korosztályonként már két-két csapatokat kell versenyeztetnünk. A női kézilabdázók ugyan mindössze egy éve működnek, de fúzió révén máris az NB II-ben játszanak és ott is megvannak lefelé a csapatok. Jómagam elsősorban az utánpótlás korosztályok szakmai vezetője vagyok, de besegítek a felnőtteknél is. Akik délelőtti is tudnak jönni edzésre, azoknak hetente kétszer egyéni képzést vezetek, egyszer pedig erőnléti edzést tartok.

– Mennyire érdekli ez az edzői munka, hiszen akár sokkal pihentetőbb életformát is megengedhetne magának?

„Bár idén már 66 éves vagyok, egyelőre nem is gondolok arra, hogy hátrébb lépjek. Ezért is megyek el minden évben Balatonfüredre, arra a háromnapos továbbképzésre, amely előfeltétele az A-licenc meghosszabbításának. Közben persze ápolgatom a régiekkel a kapcsolatokat. Legutóbb például az 1976-os olimpiai csapatból velem együtt öten is összejöttünk: Bartalos Béla, Buday Ferenc, Kenyeres József, Kontra Zsolt, és jómagam jót beszélgettünk és természetesen közös fotó is készült rólunk.”

 – A pályán Kovács Péterrel volt a legszorosabb az együttműködése. Vele milyen a kapcsolata?

„Találkozni ugyan ritkábban találkozunk, de rendszeresen telefonálgatunk egymásnak, minden lényegesebb történésről tudunk. Szerintem Péter – anélkül, hogy lebecsülném az utánpótlás nevelésének fontosságát! – messze a valós értékei alatt van foglalkoztatva. Óriási luxusnak tartom, hogy a világ egyik legjobb játékosa, majd itthon és külföldön is sikeres edző, a NEKA tizennégy éveseit oktatja, amit egyébként legjobb tudomásom szerint igen komolyan végez. Elvégre ő a Szegeddel kupát tudott nyerni aVeszprém előtt, háromszor volt szoros második és Dunaújvárosban is elért egy bronzérmet. Vele az lehet a baj, hogy miként annak idején, azóta is maximalista és azt a munkát szeretné elvégeztetni a mindenkori tanítványaival is, ami sok, kényelmeskedő játékosnak nem tetszik! Ami pedig a 2013-as, korosztályos Vb-t követő eltiltását illeti, azóta bebizonyosodott, hogy abban a korosztályban nem volt több, hiszen Csoknyai Istvánnal még a selejtezőből sem tudtak továbbjutni…”

 – Pedig őt annak idején azzal hívták haza Németországból, hogy ő lesz a válogatott kapitánya.

„Azóta öt alkalommal adtak neki rá kezet és egyszer sem kapott lehetőséget. Pedig ma sem lenne késő – én például a ragyogóan dolgozó Gyurka Jánossal párban a legnagyobb nyugalommal megtenném őket a férfi válogatott élére. Persze nem most, hanem a szerbek elleni kettős Vb-selejtezőt követően, annak eredményétől függetlenül, legalább négyéves időtartamra. Gyurka ezüstérmet szerzett ifi csapatát egyben tartva, „ezerrel” kellett volna menedzselni, valahogy úgy, ahogy a németek tették-teszik. Szóval nálam a Kovács-Gyurka duó lenne a nyerő 2016 nyarától. Még az is ide kívánkozik, hogy Kovács Péterrel ebben az Eb-ciklusban is többre ment volna a válogatott, mint Dujsebajevvel, aki a saját illúzióit kergette, nyolc Eb-döntőt ígért, majd felbolydult méhkast hagyott maga mögött. Szinte mindent lehet előröl kezdeni.”

 – Egyetlen hazai klubjával, a Ferencvárossal milyen a kapcsolata?

„Abszolút hűséges vagyok, a nők minden meccsét igyekszem élőben megnézni, a Rosztov elleni ütközeten is ott voltam. Sajnos, a Nagybánya ellen nem úgy sikerült, ahogy kellett volna; nem állt össze eléggé a védekezés és ez elég volt a vereséghez. Pedig nagyon együtt van a társaság és bízom benne, hogy még sok zöld-fehér sikert megérek. Ez a szakosztály immár a harmadik, „Fradi kötődésű” mesterrel dolgozhat, hiszen Elek Gyula és Németh András után most Elek Gábor kezében van a karmesteri pálca. Meggyőződésem, hogy szüleitől sok mindent megörökölt, ami segíti az edzői munkájában. Számos edzését megnéztem, igen jól dolgozik, és különös érzéke van a nők kezeléséhez. Biztos vagyok benne, hogy komoly karrier előtt áll.

– Semmi kétségem nem maradt, nyakig benne van a sportágban. Ha olykor mégis nem kézilabdázik, mit csinál legszívesebben?

 „Rendkívül feszített tempójú életet éltem Ausztriában, most sokkal nyugodtabb vagyok. Élvezem ezt a fajta nyugdíjas életet. Amint tehetjük, feleségemmel minél többet utazgatunk, itthon és külföldön egyaránt. Örülünk a két lány és két fiúunokáknak, így teljes az életünk.